Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Fekete Csaba: Az erdélyi Ágenda és az éneklés
Fekete Csaba: Az erdélyi Agenda és az éneklés 89 mondását nem véli saját ügyének, ezt már nem érzékeli. Vélhette úgy az egyházi vezetés, hogy elég követelnie a tanítóktól a kántori oklevél megszerzését. Ezek után már az az ünneprontás sem feltűnő, hogy nem diktálja, de felolvassa az éneket a lelkész — szertartásosan. Orgona és orgonálás nem pótolhatja, magamagában nem is reformálja meg a vallásos buzgóságot, nem jobbítja az éneklést sem. A rossz orgonálás, a rossz kántor ellenben biztosan elrontja. Az orgona lehet fényűzés, mint a torony, toronyóra, vagy' cifra szószék és drága burkolat. Jó kántorokról, jó liturgusokról, istentisztelethez illő prédikálásról és éneklésről való gondokat nem hagyhatunk mégsem egyházon kívüli felelősökre és hatalmasságokra. Kell, hogy biztosítsa is az éneket, éneklést, éneklőket megillető helyet, feladatkört, képzést, státust, maga a liturgia. Akkor kapcsolódhat illően a teljes közösség a szárnyaló éneklésbe. Észrevétlen ellentmondások közepette nem történhetett másként, fokozatosan halkult el az éneklés az egyházban. E veszélyt, számos bibliai lokussal megfűszerezve, a Sititek hegedűje (1762. Szőnyi Benjámin) énekbe foglalta. Az ébredési időket pedig, miként üstököst a csóvája, énekbeli újdonságok követték, járványszerűen elterjedt termékek, az ErA hivatkozik rájuk. „Az ének, amint már említettük,“ az istentisztelet emberi, imádságos oldalához tartozik. A gyülekezet aktív részvétele általa nyer hatalmas, áldott kifejezést, mert az éneklés az a mód, amely által mindenki, az egész gyülekezet harmonikusan részt vehet Isten dicsőítésében, a hálaadásban, a könyörgésben vagy a bűnvallásban, amelyek mind-mind kifejezést nyernek énekeinkben. A mi egyházunk mindig különös becsben tartotta a gyülekezeti éneket. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahol elhallgat az ének a gyülekezet ajkán, ott megüresedtek a lelkek is. És a hívő szívek új lángra lobbanásával együtt harsan fel az egetkereső ének.” Vallásos líra és érzelem Az 1800-as évek elején nem látta az egyoldalú csínosodás (= művelődés, társadalmi emelkedés, később: fejlődés) hátrányait a református egyház. A vallásost és hitvallást a korabeli költészet haladása jegyében kritizálta, átírta. Az éneket vallásos irodalomként szemlélte. Az irodalmi esztétikát nem tartotta bajnak, csak a zene esetleges esztétikai vonatkozásaitól félt. A zsoltárokban a liturgikus formálás érvényesül. Romantikus eszmények mást követelnek; és észrevétlenül ezt teszik magukévá az ágendaírók. Ennek veszélyét nem gyanítják. Az elv maga lehet helyes, ám a belmisszióban gyakran a kampányoló, művészkedő és kevésbé biblikus, belterjes vallásosságot eszményítő énekanyag kell — amint ez a 19. század * Az imádság formái közül „A harmadik a közös ének.” 18. p. 25
