Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Lagzi Gábor: Evangélikus Egyház a 20. században Észtországban és Lettországban
114 Egyháztörténeti Szemle V/l (2004) meg a templomokban, feltéve akkor, tette hozzá ironikusan, ha a kommunista párt tagjai is részt vesznek a szertartáson. Kiállásának következményeként írbét 1946 februárjában Szibériába deportálták, ahonnak csak 1956-ban térhetett vissza.28 1948 márciusában összeült Rigában a IX. általános zsinat, az első ilyen jellegű esemény a szovjet időkben.29 Ez a szerv a rigai Szent János- templom lelkészét, Gustavs Turst választotta meg érsekké, habár nem rendelkezett a pozíció betöltéséhez szükséges teológiai végzettséggel (nem fejezte be tanulmányait teljesen, és azzal a feltétellel kezdhette meg a két világháború közötti lelkészi szolgálatát, ha a falusi lelkészi pozíciónál nem kerül magasabbra az egyházi hierarchiában). Megválasztása mellett az nyomott a legtöbbet a latba, hogy bírta a szovjet hatóságok támogatását, s meg is kapta a „vörös érsek” nem éppen hízelgő címet.30 A zsinat elfogadott egy új egyházszabályzatot, a zsinaton résztvevő tagok száma csökkent és minden esperesi kerületből egy-egy lelkész és világi személy kerülhetett be a testületbe. Turs a lehetőséget kihasználva indította el az egyházi életet: betöltötte az üresen maradt esperesi helyeket, megszervezte a teológiai képzést. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy a szovjet hatóságok az evangélikus Dómból ne alakítsanak ki koncerttermet.31 Észtországban 1945 januárjában az ügyvivő püspök, az időközben deportált A. Eilarts helyére August Pahnt választották meg. Az égető paphiány miatt a konzisztórium úgy döntött, hogy a segédlelkészek átvehetik a lelkészek funkcióit (istentiszteleteket tarthattak, kiszolgáltathatták a szentségeket), másrészt a teológiai végzettségű nők is lehettek a gyülekezetben igehirdetők.32 Azokat a gyülekezeteket, amelyekben nem alakult meg az ún. egyházközségi tanács (dvadcatka, amit húsz felnőttkorú személy alakíthatott meg), a szovjet hatóságok nem jegyezték be. 1946. január 30-án tartották Tallinnban az első háború utáni zsinatot, s itt meghosz- szabbították a konzisztórium mandátumát. 1948-ban a szovjet állam szerződést kötött a gyülekezetekkel, amelyben — úgymond — az utóbbi „kölcsönbe, használatba” vette az állam tulajdonát képező gyülekezeti javakat; A sztálinista korszakról összefoglalóan: TALONÉN, JUOKO: Church under Pressure of Stalinism: The Developement of the Status and Activities of a Soviet Latvian Evangelical Lutheran Church during 1944-1950. Jyväskylä, 1997. A könyvről recenziót írt: Matt KW HEISE {Religion, State and Society, 1999. 2. sz. 249-250. p.) és EDGAR C. Duin {Slavic Review, 1998. 4. sz. 904-907. p.) 29 DUIN, Edgar C: Soviet Lutheranism after the Second World War. In: Religion in Communist hands, 1980. 8. 2. sz. (továbbiakban: DUIN, 1980.) 115-116. p. 30 Duin, 1980.116. p. 31 Anderkas, 1985.114. p. 32 HARK, 1982. A konzisztórium csak hat lelkészi pozíciót tudott 1945-ben betölteni, s így sok gyülekezet maradt lelkész nélkül, s emiatt sok helyen olyan igehirdetöket kellett alkalmazni, akik a szomszédos gyülekezet ellenőrzése alatt szolgáltak.
