Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma
Otto Gerhard Oexle: A szerzetesség kialakulása, mint... 93 veként értékeli, mintegy átmenetet képezve a karizmából a legalitásba. Ez a szemlélet ókortörténeti vonatkozásban Peter Brownnál újból megjelent, éppúgy mint a folyamat „racionalizálási lépésként” való szociológiai értelmezése. Itt a karizma „hétköznapivá tétele” (Max Weber), eltárgyiasítá- sa és intézményesítése zajlott le: a karizma a kolostorban térben behatárolódott, elkülönült intézménnyé alakult, „amelyben akadálytalanul és az őt körülvevő rend veszélyeztetése nélkül” működhetett, tehát integrálódhatott az „egyházba”. 2. Ez az álláspont, mely szerint a szerzetesség céltudatos fejlődés alapján és a karizma „hétköznapivá tétele” folytán három lépcsőben alakult ki, kétségtelenül igen meggyőzően hat. Azonban eddig még nem született meg egy forrásokon alapuló bizonyítás. Ráadásul a téma alaposabb tanulmányozásakor lényeges kérdések merülnek fel. Ezek egyikét szeretném most közelebbről megvizsgálni. E kérdés közvedenül a szerzetesség történelmi hatásainak és állítólagos eredetének, tehát az aszkézisnek a viszonyát érinti. A kérdés így hangzik: hogyan érthetjük meg a szerzetességnek e világon, mégpedig a kultúra minden területén kifejtett jelentős hatását, ha feltételeznünk kell, hogy ezek a hatások az aszkézisből vezethetők le, tehát egy olyan érzületből, mely lényege a világ legyőzése, a világból való elmenekülés. A jelentős protestáns egyház- és dogmatörténész, Adolf von Harnack volt az, aki több mint 100 évvel ezelőtt, 1882-ben nagy nyomatékossággal tette fel ezt a kérdést „A szerzetesség — eszmevilága és történelme” c. írásában. A mai kutatásokhoz hasonlóan már Harnack is úgy tekintett az aszkézisre, mint a szerzetesség lényegi elemére. Éppen ezért utalt a szerzetesség történelmi hatásaira, melyek a saját történelmében gyökereznek, s bevonultak az egyetemes történelembe. De hogyan képes tulajdonképpen a szerzetesség ilyen eredmények felmutatására, ha az asz- kézis az alapja — hangzik Harnack kérdése. Lehet-e egyáltalán történelme, lehetnek-e történelmi hatásai? „A világtól való elszakadás nem jelent-e egyben lemondást minden fejlődésről és minden történelemről? A szerzetesség történelme nem önmagában ellentmondás, tiltakozás-e a szerzetesség gondolata ellen?” Harnack számára a probléma abban a kérdésben csúcsosodik ki, hogy vajon a szerzetesi eszmény eltűr-e ilyen hatásokat, vagy pedig a szerzetesség esetleg „úgy tudta mindezt létrehozni, hogy közben eszményeit elveszítette”. Ez utóbbi jelenik meg Harnack saját kérdésére adott válaszában: a szerzetesség történelme során és történelme révén adta fel ideáljait. „Eredeti céljai (mondja Harnack) ellentétükbe csaptak át.” Ezáltal ugyan eredményesen működhetett a világban, teszi hozzá Harnack, ám csupán teljes átalakulásának árán.
