Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma
92 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) nek”, hangzik a későbbi, széles körben ismert „Keresztény szerzetesség története” c. írás első mondata. Hogyan ment végbe azonban ez a folyamat — a kutatások szerint — az aszkézistől a kolostori szerzetességig? Ez az út egyfajta fejlődésként képzelhető el, mely a 3. század második felében és a 4. század első felében „három szakaszban” zajlott le, elsőként Egyiptom területén. Az első szakaszt az anchoréták (a görög anachoresis = visszavonulás, elkülönülés szóból), azaz a remeteség megjelenése jelentette. Ennek példáját adta a 250 körül Közép-Egyiptomban született Antonius remete. A keresztény aszkézistől a kolostori életig vezető út második szakaszaként tartjuk számon a remetekolóniákat, melyekben az egyes aszkéták sűrűn egymás mellett elhelyezkedő kis kunyhókban éltek egy lelki atya közelében, akitől azt várták, hogy bevezeti őket a remeteéletbe, vagy hozzásegíti őket annak mélyebb megértéséhez. „A szerzetesség fejlődésének harmadik szakaszát a remetekolóniák laza szerveződésének kolostori közösséggé kovácsolása” jelenti, regulával és apáttal. Ennek a koinobitikus vagy közösségi életmódnak (a görög koinos bios = közösségi élet szóból) a megteremtőjeként tartjuk számon az egyiptomi Pachomiust, aki 320 körül a Nílus menti Tabennesiben megalapította az első kolostort. „Egyiptomban a 4. század első felében a remetekolostorokon át vezet az út a szerzetesség születéséhez, azaz egy szorosabb kolostori közösséghez, mely már egy adott szabályzat szerint él” — foglalta ösz- sze nemrég egy ókorkutató az uralkodó álláspontot. Az újkeletű egyháztörténeti munkákban szintén sok ehhez hasonló kijelentés található, így az ismert angol ókortörténész, Peter Brown is ír Antoniusról az 1996-ban megjelent átfogó művében („A keresztény Európa kialakulása”), azonban Pachomiust és az együttélésen alapuló szerzetesség létrejöttét nem tartja említésre méltónak. A csoportokba szerveződő, együttélésen alapuló szerzetesség kialakulásában döntő jelentősége van tehát annak a momentumnak, amikor a szabályzat és apát nélküli, szabad egyénekből álló remetecsoport vagy remetekolónia kolostorrá fejlődik. Kari Heussi a remetekolóniák kolostorrá szerveződését magának az aszketikus életnek a kívánalmaiból vezette le, bizonyos mértékig egyfajta céltudatos, javító intézkedésként. Pachomius célja ugyanis az volt, hogy „szerzetesei válláról levegye a gazdasági ügyek, a munkaanyag beszerzésének és a termékek eladásának gondját, hogy azok minden gondolatukat kizárólag a mennyei dolgokra összpontosíthassák”. Az így keletkező „szervezőmunka”, helyesebben szólva: „a szervezőmunka átruházása a szerzetesek csoportjaira” az az új elem, mely korszakalkotó jelentősséggel bír Pachomius életművében. Pachomiust tehetséges szervezőként és tevékenységét korszakalkotó szervezőmunkaként tartja számon a szociológia is, amikor újabban a pachomiusi szerzetességet a „konszolidáció” és az „intézményesítés” mű
