Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma
Otto Gerhard Oexle: A szerzetesség kialakulása, mint... 91 tőművészetben és a festészetben elért emberi teljesítményekben, s emellé rögtön a zenét is odasorolhatjuk, mely a kolostori templomok termeiben felcsendült. De a nyugati szerzetességnek nem csupán a teljesítményei vannak ránk nagy hatással. Maga az életforma is lenyűgöz bennünket, amely ezeknek a teljesítményeknek alapjául szolgált. Amikor körvonalazódni látjuk a csoportos emberi együttélés formáját, felismerünk, vagy éppen csak megsejtünk ebből valamit egy monasztikus istentisztelet során vagy a Nursiai Benedek reguláinak olvasásakor, vagy amikor Assisiben a S. Damianóban vagy La Vernában járva megérzünk valamit Szent Ferenc és társai lelkületűből. Mert a nyugati szerzetesség kiemelkedő képviselői, mindenekelőtt Augustinus, Benedek és Assisi Szent Ferenc olyan emberek voltak, akiknek volt elgondolásuk az emberi együttélésről, a legjobb életformáról, az „optima forma vivendi”-ről, ahogy ezt a középkorban nevezték. Ha az emberi együttélésnek ezeket a kereteit és a szerzetesség kulturális teljesítményét szemléljük, érdekes kérdéseink támadnak. Hogyan függ össze a szerzetesek kulturális teljesítménye különleges csoportos életformájukkal? Továbbá hogyan született meg egy ilyen életforma gondolata, mely ezeket a teljesítményeket lehetővé tette, és amely a modern kor emberére még mindig ekkora hatást képes kifejteni? Hogyan jöhetett létre egyáltalán olyan valami, mint a szerzetesség, és mik ennek a történelmi vonatkozásai? A szerzetesség kialakulásának kérdését már régóta és igen intenzíven tárgyalja a modern kutatás. A modern kor kezdetével, de mindenekelőtt a 19. század második felétől a kutatás ezeket a kérdéseket az összehasonlító vallástörténet eszközeivel próbálja megválaszolni. Eszerint a keresztény szerzetesség más, kereszténységen kívüli vallásos hatások — judaizmus, buddhizmus vagy egyiptomi templomkultuszok — következményeként jelent meg. Ezzel szemben a 20. század első felében lassanként teret nyert az a szemlélet, hogy a keresztény szerzetesség egy specifikusan keresztény képződmény, és hogy ennek létrejötte elsősorban a keresztény aszkézisre vezethető vissza, mely aszkézis alatt „az ételről és italról, lakásról és alvásról, ruházatról és mindennemű tulajdonról vallási okokból történő lemondást vagy ezekben való önkorlátozást, kiváltképpen azonban a szűkebb értelemben vett önmegtartóztatást, (tehát) a nemi életről való időszakos vagy teljes lemondást” értették és értjük ma is. Ezt a felfogást az egyháztörténész Karl Heussi 1936-ban „A szerzetesség eredete” című könyvében történelmileg magyarázta. Felfogása azóta az ókortörténészek és a középkorkutatók körében éppúgy, mint katolikus és a protestáns egyháztörténészek körében a helyes tanítást jelenti. „A keresztény szerzetesség kezdetei a keresztény aszkézisben rejle-
