Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bartusz-Dobosi László: Az indiánok lelkéről

Bartusz-Dobosi László: Az indiánok leikéről

53

tóttá Las Casast és Sepulveda kanonokot, Fülöp herceg nevelőjét, aki az indiánok rabszolgaságának pártját képviselte, hogy nyilvános vitában ütköztessék érveiket. Erre 1550-ben, Valladoliban került sor. Itt tulajdonképpen a gyarmatosítás ideológiája került szembe a Krisztushoz igazodó keresztény meggyőződéssel. A vitából ugyan Las Casas került ki győztesen, a győzelem azonban csak elméleti jellegű volt, a visszaélések továbbra is folytatódtak az újvilágban. Las Casas ezért kiadta az „Indián országok története” c. igen hasznos, forrásértékű könyvét, de harca csak részeredményekhez vezetett. Ilyen volt az a döntés, amelynek értelmében, 1556- ban, az Indiák Tanácsa a további fölfedezett területekre vonatkozóan, korlátozó intézkedéseket adott ki. így az új területeket innentől kezdve csak misszionáriusok jelenlétében lehetett elfoglalni, s azokon közvetlenül a korona alá tartozó falvakat (pueblos de Indios) ill. templom köré csoportosított falvakat (pueblos de reduccion) kellett létrehozni. Ezzel próbálták védeni az indiánokat a helyi konkvisztádoroktól, azok önkényeskedéseitől.6 Erre szükség is volt, mert a fehér ember kegyedenségei nem ismertek határokat az indiánokkal szemben.

„Betörtek a falvakba, és nem hagytak sem gyermeket, sem öreget, sem terhes asszonyt vagy anyát, akinek ne vágták volna fel a hasát, és akit ne szaggattak volna szét, mintha csak akolba zárt bárányokra szabadultak volna rá. Fogadásokat kötöttek, hogy ki tudja egyeden vágással felmetszeni a másik ember hasát, kiontani a beleit, vagy kardcsapással levágni a fejét. Leszakították a kisdedeket anyjuk melléről, megragadták őket lábuknál, és a sziklához csapkodták a fejüket. Mások háttal a folyóba dobták őket, nevetve és tréfálkozva, és ahogyan a vízbe zuhantak, így kiáltoztak: „Nesze nektek nyomorultak!”. Más gyermekeket anyjukkal együtt döftek át, pusztítottak mindenkit, akit csak értek. Flosszú nyársakat készítettek, és olyan sűrűn állították fel őket, hogy tartórúdjaik szinte összeértek, fát és tüzet raktak alájuk, és Megváltónk és a tizenkét apostol tiszteletére ti- zenhármasával, élve égették el őket. Mások száraz szalmát kötöztek az indiánok testére, meggyújtották és elégették őket. Rendszerint a következő módon ölték meg az urakat és a nemeseket: villás faágakra rostélyt készítettek rudakból, rájuk kötözték őket, alájuk gyújtottak, és lassú tűzön pörkölték őket, hogy szépen lassan, a kíntól vonítva leheljék ki a lelkűket. A keresztények a legvadabb fajtát, a nyúlász kutyákat idomították és tanították be, hogy ha indiánt lámák, egyeden szempillantás alatt tépjék szét. Úgy is támadtak rájuk és falták föl őket, mintha csak disznók lettek volna. Ezek a kutyák nagy pusztítást és mészárlást rendeztek. És mert néha, ritka és kivételes alkalommal, jó okkal és szent igazsággal az indiánok öltek meg néhány keresztényt, azt a törvényt tették maguk között, hogy egy ke6 Szántó Ke INKÁD: A katolikus egyház története. II. Bp., 1988.