Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai

Bácsfi Diána: A harcos szakralitása avagy a Mannerbund-szövetségek... 39

rossz, élet és halál, termékenység és betegség, ég és föld, nap és hold, jobb és bal, férfi és nő a kozmikus struktúrát át-és átszövő alapideákként manifesztálódnak. A vallástörténed kutatások szerint a polaritások kezdetleges felfogása előtt a továbbfejlődés különféle útvonalai állnak nyitva, de a kettősségek archetípusa totalitását az Iránban megjelenő teljes dualisztikus világmagyarázatban éri el. (Ehhez hasonló tiszta irányban ható dualista lételméletet a mazdaizmuson vagy a zurvánizmuson kívül például az irokéz világkép tartalmaz, amely az egymással vetélkedő „jó” Oterongtongnia és a „gonosz” Tawiskaron történetén keresztül meséli el a dolgok megteremtését). A Mindenséget az önmaguk által hordozott an- tagonisztikus erőknek megfelelően berendező mitikus Ősikrek képe világszerte ismert, ilyenkor a különféle valós jelenségek is az ikerpár megtestesítette princípiumok tükörképeiként jelennek meg. Tehát az egyik testvér például megteremti a Földet, erre a másik rajta a hegyeket; újra az egyik létrehozza az élőlényeket, a másik rögtön a betegségeket; a „jó” iker megalkotja az embert, a „rossz” pedig testvére munkájának tönkretételére törekedve a halált stb. Az ilyen rendszerekben a „negatív” pólust képviselő fél nem szükségszerűen a keresztény világképben megjelenő „ontológiai Gonosz” primitív megfelelője; a mítoszok ugyanis szinte „goethei” filozófiával hangsúlyozzák, hogy a világ tökéletes működéséhez mindkét félre szükség van, hiszen a létezést éppen az ellentétek dialektikus egysége tartja fenn, ez utóbbit pedig vallástudományi szakterminussal coinádentia oppositorumnak („az ellentétek egybeesése”) nevezzük. Egy különleges fejlődés során éppen ezért a „rossz” ikerfél jelleme nem az ab ovo esszenciális rosszat jeleníti meg, hanem a Mindenség működését gátolva- előmozdító, a szent és a profán határmezsgyéjén mozgó paradox figurává alakul, ezek az ún. Tricks tér- alakok (híres példájuk a germán mitológia Loge/Loki istene, vagy a dél-kaliforniai törzsek Coyote-ja).

Az említett polaritások és dualitások dinamikus-dialektikus rendszere tehát az ősi világkép értelmében nemcsak az Univerzumot, de az ember szűkebb cselekvési terét, mikrokozmoszát is áthatja. A kozmogó- niák azonban a kettősségek megjelenésének különösen fontos terepei. A mítoszok a teremtés előtti szituációt rendszerint az abszolút tagolatlan képével írják körül, ehhez a kaotikus, egységes, a csíraszerű, a nedves, a differenciálatlan vagy a rendezetlen képzetei is társulhatnak (Osvíz, Ősóceán, Oská- osz — Nun, Ginnungagap, tohuvabohu stb.). Ebben a kezdeti univerzális tagolatlanságban potencialitásként van jelen a később megnyilvánuló tagoltság két antagonisztikus eleme — maga a teremtés pedig nem más, mint voltaképpen a megnyilvánulatian megnyilvánulttá, a nemlétező létezővé, a tagolatlan tagolttá változtatása. Az actio creationis ezért azonosulhat az ölelkező Ős-szeretőknek egy harmadik, fiatalabb istenség általi szétválasztásával (Apszú és Tiámat, Géb és Nut, Uranosz és Gaia, Djauszpitar és Prithiví