Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
28 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) jöngésükben nem sokban különböznek az Ynglingasaga bersekir- harcosaitól, vagy a nyugat-afrikai titkos társaságok „leopárd-embereitől”: a vadállat ellenállhatatlan erejét magukra öltve szinte vallásos áhítattal adják át magukat az erőszak minden más érzelmet kioltó áradatának. Az említett bersekirek illetve ulfliédnarok jellemzése a következő: „mellvért nélkül mentek, vadul, mint a kutyák vagy a farkasok. Pajzsukat harapdálták és erősek voltak, mint a medve meg a bika. Lemészárolták az embereket és se vas, se acél nem fogott rajtuk. Ezt bersekr-őrületnek nevezték.” A harcosok tehát a medve és a farkas valóságával ténylegesen azonosulva levetették emberi egojukat és par excellence állattá változtak. Ezek a képzetek az emberi lélek többféle rétegének és szerepkörének archaikus felfogásával kapcsolatosak. Wilhelm Grönbach kétkötetes monográfiájában, a Kultur und Religion der Germanen-ban részletesen bemutatja a germán népek metafizikai világnézetét. Eszerint az ember elsődlegesen magirt-ból, azaz az életerő esszenciális megnyilvánulási formájából, az egonak megfelelő, a túlvilági utazáson majdan résztvevő j/ó'r-lélekből illetve a titokzatos hugmvk nevezett lélekformából áll. Ez utóbbi, amely talán az akarat fogalmával vonható párhuzamba, bizonyos kiválasztott férfiaknál a hamramr képességévé alakulhat, aminek eredményeképp a harcos különféle természetfeletti képességeket nyer, például képes lesz az állattá változásra, rövid idő alatt hatalmas távolság megtételére illetve a csatában a sebek és fájdalmak iránti teljes érzéketlenségre. Az ősgermán filozófia tehát a Mánnerbundok egyik jellegzetességeként számon tartott vadállattá válást, egyúttal a csatában a Wut-állapot elérését a lélekkel és az akarattal való különféle - bizonyos jógatechnikákra emlékeztető — manipulációknak tulajdonította. A világ minden kultúrterületén ismert — a trákiai hagyomány Zeusz Lükaiosz-kultuszában különösen fontos szerepet játszó — farkasember (Wehrwolf, werewolf, loup de garrou, vrikódlak, Erdélyben pl. „csordásfarkas”, „koldusfarkas”) ugyanezt a „szent törvénytelenséget” testesíti meg, előképei nyilván a farkasbőrbe öltözött titkos beavatási férfiközösségek voltak. Számos esetben a teremtés előtti szabályozatlan létbe való visszatérés tulajdonképpen az avatást vagy sámánoknál az elhívást megelőző állapot sajátsága: a mandzsúriai tunguzoknál a sámánjelölt a hegyekben rejtőzik el, állatokra vadászik, melyeket „közvetlenül a fogával ejt el”, majd tépett, véres, valóban ragadozó állatra hasordító külsővel tér vissza a faluba, „mint egy vad”; még beszélni is elfelejt. (Ez utóbbi tényező azt jelképezi, hogy az avatandó most „magzat” illetve „halott”; elfelejtett mindent, amit a profán síkon megtanult, sokszor enni is csak úgy képes, mint egy csecsemő, vagy mint az állatok, nem ismeri fel rokonait stb.) Mindenesetre leszögezhetjük, hogy Akhilleusz ménosza illetve Bhíma bosszúja értelmezésének jelentősége messze túlmutat a szokásos filológiai
