Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai

Bácsfi Diána: A harcos szakralitása avagy a Mánnerbund-szövétségek... 27

minden ölési cselekmény voltaképpen az „Első Vadász”, az „Isteni Vadász” paradigmateremtő aktusát imitálja. Ez tehát a vallásfilozófiai- vallásszociológiai gyökere annak a „jelenségnek”, amelyet a különböző nyelvek a „szent őrület”, „szent düh” (kelta: ferg, germán: Wut, Brémai Ádám fordításában: furor, Homérosznál: ménosz stb.) enigmatikus fogalmaival írnak körül. A mítoszok szerint, akin ez az állapot lesz úrrá, az elveszíti önkontrollját, a mértékek és értékek iránti bármilyen érzékét — személyisége megsemmisül illetve feloldódik az öldöklés extatikus gyönyörében. Az ilyen hős immár nem a logika, a hősiesség vagy akár a félelem irányította „profán” katonaként, hanem veszett vadállatként viselkedik; őrjöngésében gyakran saját bajtársai életét is veszélyezteti. Világos, hogy itt tulajdonképpen a minden beavatás fent említett igazi céljáról, az emberi létmód totális meghaladásáról van szó. Lényeges, hogy az ilyen, a szó szoros értelmében véve s^ent állapot egyértelműen felette áll a törvények és értékítéletek egyébként kötelező érvényű szabályain; ez az öldöklés tehát nem hogy nem bűn, de számos hérosz esetében a sui generis hé- roszi egzisztencia extatikus kiteljesedése. Tudjuk, hogy Akhilleusz a barátja, Patroklosz eleste miatti őrjöngő fájdalomtól inspirálva rettentő öldöklést rendez a trójaiak sorai között, „csak a kardot emelte, mint valamely daimón, s tervelte eszében a rosszat: erre meg arra ütött: csúf hörgés kélt a nyomában gyilkos kardjának...’’(Iliász XXI.19-21). Vérengzése során — mely az „embertelen” kategória helyett inkább az „emberfeletti” vagy „emberen kívüli” jelzőkkel írható le - egyáltalán nincs tekintettel az indoeurópai harcosi etikett elvárásaira, dühe felidézi a mágikus hő princípiumát: az önkívületi állapot tartama alatt páncélja fűzként ragyog (XXII.134- 135). Ez utóbbi fontos jelenséget a kelta Cú Chulainn illetve az őszét Batraz esetében is látni fogjuk. A szélsőséges gyűlölet a bosszú kielégítése után a hasonlóan extatikus gyász kifejeződésének ad helyet: zokogásban tör ki, feláldoz tizenkét trójai ifjút halott fegyvertársa tiszteletére, majd a gyűlölet újabb fellángolásában a Patrokloszt megölő Hektór testét kocsihoz kötözve hurcoltatja végig a sír körül. Az óind Mahabharatában a Pándavák hőse, Bhíma a testvéreivel közös asszonyukat, Draupadít ért sérelem miatt iszonyú fogadalmat tesz, melyet a csatamezőn be is teljesít: fogaival feltépi a királynét egykor lemeztelem'tő Dristadjumna herceg mellét, „mint egy keselyű”, vért iszik a sebből, majd vérszennyes szájjal, félig önkívületben üvölti a világnak: „bosszút álltam!” Ugyanakkor az eposz más szöveghelyein a közismerten precíz árja katonai szokásjog mindenek- előtti betartásának követelményére utalnak. A Farkasgyomrúnak (Vrikódara) is nevezett Bhíma, a „rettentő oroszlán” Akhilleusz, vagy akár a Horatiusok és Curiatiusok küzdelmében a győztes Horatius-fivér (az utóbbi történetben az indoeurópai Mánnerbund-rítusokkal való szerves kapcsolatot Dumézil már kimutatta ragyogó monográfiájában) harci őr-