Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Zsombor: EGOizmus. Az énreprezentáció mint én-performancia (self-fashioning) Bethlen Miklós emlékiratában
66 Egyháztörténeti Szemle IV/2 (2003) szánt emlékirat a privatus nyilvánosságmodellje felől korántsem teremti meg azt a felfokozott intenzitású intimitást, amit elvárhatnánk, illetve az énreprezentáció vonatkozásában a levelezés több és változatosabb szereplehetőségekkel operál, mint az emlékirat.34 35 Ennek magyarázata a reprezentációk tétje felől érthető meg. Naivitás lenne az tételezni, hogy az énség textuális reprezentációja ne artikulálódna a személyes presztízs, polidkai érdek, élethelyzetek diktálta kényszerek felől (is). Bethlen esetében sem mellékes, hogy Eszéken, Bécsben, fogságban készül az emlékirat. Ha a reprezentációkat úgy (is) tekintjük, mint a hatalomhoz való viszony vagy e viszony legitimizálása, magyarázata, érthetőbbé válik az énreprezentáció látszólagos „paradoxona”. A privatus nyilvánosságmodell felől artikulált szerepek a legkevésbé implikálnak olyan országos tétű, a közzösséget is implikáló felelősségeket, amelyek esedeg utólagos magyarázatra szorulnának a nem családtagok, az aktuális hatalom (pl. Bécs) vagy esedeg az utókor szemében. A publicus nyilvánosságmodell felől artikulált szerepkörök érthető módon nagyobb számú és változatosabb mintái azt az előzményekkel és következményekkel telített komplex kapcsolatot magyarázzák, legitimálják, amelynek során Bethlen Miklós erdélyi főnemesként, politikusként, kancellárként a hatalomban részesül. Ez a hatalommal való (visz- sza)élés minden privilégiumával és felelősségével már egy olyan viszonyt implikál, amely bizonyos élethelyzetekben — Bethlen esetében a politikai per — igenis magyarázatra, tisztázásra szorul. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a megszövegesített élettörténet, amely ebből a vonatkozásból legalább annyira magyarázat, védekezés (apologia),36 mint vallomás 34 Ha egy valóban intim vonatkozásra, a házasságra figyelünk, az adódó konklúzió az, hogy noha az emlékirat a sinceritasrs mint valóságeffektusra apellálva valóban feltár meghitt jeleneteket, nem éri el azt az érzelmi intenzitást, főleg az énreprezentáció vonatkozásában. Míg az emlékirat sokkal inkább az istennek tetsző, a puritánus normáktól, kegyességgyakorlástól meghatározott, mértéktartó, erkölcsös kapcsolat képét vetíti élőnkbe, ahol Bethlen férji attribútumai alapvetően a kegyes ember szerepének sajátosságaival esnek egybe, addig a levelezés, főként az első feleségének írt levelekben, megmutat valamit abból az érzelmi és érzéki nagyszerűségből is, amely a két házasulandó fiatalt hatalmába keríti. Ha az emlékirat a házasság vonatkozásában a hangsúlyt sokkal inkább első feleségének kegyes emberhez méltó halálára teszi, vagy pedig a második házasság közös imádkozással kezdett nászéjszakájára, addig a levelezés ehelyett a reprezentációs tétek felől meghatározott sablonok helyett életszerűbb mozzanatokat is feltár, noha az istenes életvitel modelljei, szerepkörei itt sem maradnak ki. A már említett „hajfelkötés ügyén” kívül említésre méltó az ajándékváltás, a találkozás reménye és emléke, de mindenek fölött az énreprezentáció. Bethlen szerelmének írva gyakran nevezi önmagát: Hű jprticvg társnak, tökéletes szeretőnek, boltig szerető, igaz, hű mátkának, szerelmesen haragúvá tökéletes szerető mátkának stb. Vö. Bethlen-levelek, 1987.1.181-182., 200., 205. p. 35 Noha az emlékirat többnyire becsületes, lelkiismeretes politikusi, főúri imágót társít Bethlen alakjához, nem kétséges az, hogy akár főúrtársai, ő is igyekezett kihasználni privilegizált helyzetét. Az emlékirat bűn valló részeiben történik is utalás erre. Vö. Bethlen-önéletírás. 1009-1010. p. 36 w 1 „En egt, mint egy apológiát, vág/ testamentumot és instructiót, úgy hagyom.” Bethlen-önéletírás. 406. p.
