Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - RECENZIÓK - Kürti László: Ankarloo, Bengt - Clark, Stuart (eds.): Witchcraft and Magic in Europe. The Eighteenth and Nineteenth Centuries
124 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) Hasonlóan a történészekhez, valláskutatók és vallástörténészek is jelentős felfedezéseket tettek ezen a téren és legtöbbjük számára ugyanúgy izgalmas kérdés: mikor és miért tűnik el Európa különböző részein eltérő intenzitással a boszorkányhit és az ezzel kapcsolatosan kialakult ellentétes kulturális értékrendszer. Az általánosan elfogadott tézist Brian Levack prezentálja bevezető tanulmányában. Szerinte az európai történeti anyag ékes bizonyítéka annak, hogy a 18. század végére a boszorkányhit általánosan elfogadottá, ámde ezáltal legitimmé is vált egyben a szélesebb néprétegek szemében. A népi vallásosság ezen oldala tehát lassan elvesztette kuriózumát, ugyanakkor valamikori hatalmát és uralmát az egyén és a kisközösségek félelmei felett is. Levack példaként hozza fel az utolsó halállal végződő svájci 1782-es és a lengyel 1793-as boszorkányvádat. Érveléséből világosan kitűnik, hogy különbséget kell tennünk a boszorkányvád és a boszorkányság elítélése közötti esetek számában. A 18. század végére mindkét esetben, igaz kisebb eltérésekkel, de csökkenő tendenciát talál a kutató. Elemzésében a szerző angol, skót, német és magyar adatokat sorol fel annak bizonyítására, hogy a vizsgált periódusban egyfajta bírósági, vagy inkább igazságügyi szkepticizmus kezdett elterjedni. Ez meghatározta a boszorkányperek, fekete mágia és az ördöngösség vádjával bíróságok elé került esetek nagytöbbségét. Levack szerint a modern államban ugyanakkor számtalan olyan törvény is életbe lépett, amellyel „szankcionálta a kínzást, megengedte a bíróságoknak, hogy ítéleteiket felülvizsgálják, amennyiben újabb adatok merültek fel, és megtiltotta, hogy a bíróságok és ítélőszékek bárkit csak úgy vád alá helyezzenek boszorkányság vádjával” (88. p.). Fontos összetevője ennek természetesen még az a meglátás, melyeket Levack már korábbi tanulmányaiban is közölt, hogy a protestáns és katolikus progresszív gondolkodás sokban delegitimálta a boszorkányhitet és az ezzel összefüggő boszorkányvádi eljárást. A kétkedés alapjait, ahogyan Levack bemutatja, már Balthasar Bekker holland protestáns lelkész és kortársa, a szász bíró Christian Thomasius (később a Halle-i egyetem rektora-kancellárja) már a 17. század végén lefektette. Kétségtelen, hogy a két tudós érvei nemzetközi jelentőségűek, ugyanakkor meggyőzőek, majd elfogadottak lettek. Mindketten tudatosan és elszántan vallották, hogy a boszorkányság vádjait lehetetlenség bizonyítani, mivel a boszorkányhit és a fekete mágiával kapcsolatos cselekedetek egyszerűen képtelenségek és ezért egyben megvalósíthatatlanok. Bekker radikálisabb nézeteket vallott, ezért fontosabb és korában jelentősebb volt. Az 1691-ben eredetileg holland nyelven írt De Betoverde Weereld kötete nyomban angol, francia és német fordításokkal népszerűsítették nézeteit. Felix Brahm, a jeles német jogtudós és bíró, már 1701-ben publikálja Bekker nézeteivel egyező gondolatait, amelyben teljesen ésszerűtlennek tartja a boszorkányhitet és a
