Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma

104

Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003)

megjelenik, de nem meghatározó elemként, csupán korlátozott jelentőségű. A kolostoralapító Pachomius apát nem volt aszkéta: „határozott ellenérzést” táplált minden teljesítményalapú gondolkodásmóddal szemben; az aszkézist oly gyakran jellemző „radikalizmus” számára „teljesen idegen”; az ő szándékai „az „aszkézis” fogalmával nem leírhatóak”. Ezért kell látnunk az alapvető ellentétet a remeteség és a „Vita communis” között: A remeteiét teljes fizikális elkülönülést, szigorú magányt, az anyagiak birtoklásáról való teljes lemondást és a fizikai munka lebecsülését, az alapvető szükségletek rendszeres elhanyagolását, a táplálék és az alvásmennyiség csökkentését, a ruházkodás és a testápolás megvetését és általános „kultú- raellenességet” jelentett. A „Vita communis” ezzel szemben már kialakulásának helyét tekintve is a városias kultúrához kötődik s nem a pusztához; értékrendjében fontos helyen áll a fizikai munka és a közösségi tulajdonnal való gazdálkodás kötelezettsége, a testi szükségletek redukálása, de egyben az átlagember számára elfogadható mértékben való elismerése, kulturális teljesítmények felmutatása, melyek közé már maga a „Vita communis” „feltalálása” is tartozik.

9. A Pachomius életéről szóló leírásokban mindkettő megjelenik: a koinonia szellemében folyó kolostori élet újszerűsége és ennek a remeteséghez viszonyított mássága. A következőkben a legrégebbi szövegek tudósításaira támaszkodom.

Pachomius Thebais egyik parasztcsaládjából származott, szülei pogányok voltak. Amikor Licinus 312/313-ban hadat viselt Maximinus Daja ellen, őt is — más falubeli fiatalemberekkel együtt - kényszersorozás alá vetették, és elvitték a faluból, le a Nílus mentén. Thébában, a fővárosban együttérző polgárok adtak ételt és italt a foglyoknak. Ezek az emberek keresztények voltak. Ez Pachomiust olyan mélyen érintette, hogy fogadalmat tett Istennek: ha megszabadul, akkor mindörökre „akaratának (az isteni akaratnak) rabja lesz, és az embereket fogja szolgálni”. Imádsága meghallgattatott. Pachomiust elengedték, ám nem tért vissza szüleihez, hanem Senesetben (Chenoboskeion) egy kis templomban telepedett le, ahol maga gondoskodott megélhetéséről, és a felebaráti szeretetet gyakorolta az idegenek, szegények és betegek iránt. Ezekre az évekre esik ke- resztsége is. Nem sokkal ezután elhagyta a várost, hogy — mint ebben a korban nagyon sokan — remete legyen. Az azon a vidéken élő egyik ismert remetéhez, Palamonhoz fordult, őt választotta lelki atyjául. Hosszú évekig élt mellette. Azonban ez a remeteélet - a szövegek tanúsága szerint — nem felelt meg annak, amit Isten tervezett vele, és ezzel Pachomius tisztában volt. Egy napon visszavonult egy Tabennesi nevű Nílus menti faluba, melyet lakói elhagytak, és ott nagy lelki gyötrelmek között kérte Istent, hogy jelentse meg végre akaratát számára. Egy hang így válaszolt neki: „Maradj