Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 2. szám - RECENZIÓK - Balogh Judit: Wallmann, Johannes:A pietizmus
Recenziók 111 voltak egy belső megtisztulás-élmény eredményei a létrejött liturgikus formák. A protestantizmus számukra már teológiai rendszer, megfogalmazott hitvallás és kész liturgia volt, amely sok esetben nem párosult olyan eleven vallásos élménnyel, mint a Luther korában élők esetében. Az evangélikusságban tovább nehezítette a helyzetet az, hogy Luther nem volt rendszeres teológus, sőt fennmaradt írásai is gyakorta ellent- mondtak egymásnak. Ennek ellenére igyekeztek a követői belőle valamiféle vallásalapítót, felismeréseiből pedig szisztematikus teológiát alkotni. így kristályosodott ki az úgynevezett lutheránus ortodoxia, ami központi gondolatának, egyik fő vezérelvének a megigazulást és a hitet tekintette. A 17. század elején azonban látható elerőtlenedés mutatkozott a protestáns közösségekben a már előbb ismertetett okok miatt, és egyes csoportok szemléletében fordulat következett be. Az ortodoxiával szemben elsődlegesnek kezdték tekinteni a kegyes, jámbor életet, a hit egyedülvalósága mellett fontossá vált a hitgyakorlat, valamint a megigazulással olykor szemben is, hangsúlyossá vált a megszentelődés, az Istennel való bensőséges közösség megélése. Ezeketatendenciákat, törekvéseket összegezve a változást akarók úgy tartották, hogy mindez nem más, mint a reformáció teljessé tétele. Ebben a jelmondatban, kívánalomban megegyeztek a puritánokkal, akik maguk is úgy vélték, hogy, főképpen az anglikán Angliában, törekvéseik által egy megindult folyamat válik teljessé. Ugyanígy, a talán legtöbbet használt kifejezés a praxis pietatis volt, a puritanizmus jelmondata, sőt mesterei között felsorolta a puritán William Perkinst és William Amest, Amesiust is, aki franekeri pofesszor- ként a leginkább formálta a magyar puritánok szemléletét, hitről, egyházról, nevelésről vallott felfogását. A pietizmus sajátosságaként említi a szerző, de bizonyos mértékig megtalálható volt a puritanizmusban is az a várakozás, amely a pápaság Rómájának a közeli bukását jövendölte, és ennek a várakozásában élt. Ez a chiliasztikus szemlélet vegyült természetesen antikatolikus gondolatokkal is, annak ellenére, hogy a pietizmus egészére nem volt egyértelműen jellemző az antikatolikus szellemiség. Wallmann is megemlíti azt a sajátosságot, ami mindenképpen különbözik a puritanizmus és a pietizmus esetében: amíg a puritanizmus úgy kívánta teljessé tenni a reformációt, hogy gyökeresen fel akarta számolni a struktúrában, a liturgiában valamint a hitgyakorlat terén még meglévő katolikus elemeket, addig a pietizmusban erőteljesen jelen volt egy ökumenizmus-igény. Az erőteljesebben az egyéni kegyességre koncentráló pietizmus számára ez az individualisztikussága, a belső Isten-ember kapcsolatra orientáltsága megkönnyítette a közösségvállalást mindazokkal, akik számára szintén az Isten-ember viszony állott a középpontban. Ily módon kimutatható a pietizmus több képviselője esetében erőteljes szimpátia a különböző katolikus lelkiségi mozgalmakkal, sőt magában a pietizmusban is vannak ezen lelkiségi mozgalmakkal - mint például a janzenizmus vagy a kvietizmus - rokonítható elemek. A katolikus lelkiséggel való kapcsolat azonban nemcsak a kortársakkal kapcsolatban igaz. Wallmann részletesen mutatja be a pietizmus legjelentősebb szereplőinek életéről és munkásságáról szólva, hogy a legtöbben visszanyúltak az óegyházi és a középkori misztikához, spirituális gyökereket keresve, lelkes olvasói voltak a középkor főleg német misztikusainak, és időnként ki is adták ezeket a munkákat. Johannes Wallmann emellett a zsidó ébredési mozgalommal, a haszidizmussal is összefüggésbe hozza a pietizmust, és érdekes lett volna, ha ezeket a rokoni szálakat fel is fejtette, meg is magyarázta volna. A kötet nagy részét az az alapos áttekintés képezi, amelyben Wallmann időrendi sorrendben rendszerezi a pietizmus legfőbb képviselőit, irányvonalait valamint ezek hatását. A részletes bemutatást megelőzi a bevezető, historiográfiai, fogalomtörténeti
