Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)

2002 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Rajki Zoltán: Az állam és az egyház kapcsolatának jellemző vonásai a Kádár korszakban

82

Egyháztörténeti Szemle I1I/2 (2002)

150-ből 110, az evangélikus egyház esetében 30 kulcspozícióból 24 „haladó” lelkész kezében volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal szerint a történelmi egyházak esetében a papság, lelkészség 60-70%-a politikailag semleges volt. A két „szélsőség” (békepapok, reakciósok) pedig 10-15%-ot tett ki, ami jelezte a konszolidált helyzetet.31

Az állam a papság hitéleti kereteket túllépő tevékenységét szintén kategóriákra bontotta. Törvénysértőnek minősítette azokat az intézkedéseket, amelyek az Alkotmány, az állam és az egyházak közötti megállapodás, a Paritásos Bizottság határozatai, az 1957. évi 22. tvr., a Magyar Állam és a Vatikán közötti részleges megállapodás és az ÁEH elnöke által kiadott rendelkezések ellen irányultak. Féllegális módszernek tartotta, amikor az egyházi személyek a törvényes lehetőségeket felhasználva, működésüket szabálytalanul kiszélesítik, de közvetlenül nem irányul az államrend ellen (pl. egyházi adó érdekében háziagitációt folytatnak, fiatalok számára csoportokat szervezése, nyári táborozások). Az illegális tevékenység már közvetlenül a Magyar Népköztársaság megdöntésére, felforgató tevékenység folytatására, kiszélesítésére irányul.32

A magyar egyházak alkalmazkodva a körülményekhez meglehetősen szűk keretek között igyekeztek a hitéletet biztosítani. A rendszerhez lojális református püspökök espereseiktől és papjaiktól korszerű hitéleti tevékenységet követeltek. Szorgalmazták a családlátogatást, amelyet az egyház gépkocsi és motorkerékpár vásárlással könnyítette meg. A konszolidált állapotokat tükrözi, hogy a hatvanas években a hitéleti keretet a 6000 papból csupán 200 hágta át (pl. készeniétszolgálat, hitoktatás erőltetése, betegek agitálása, meg nem engedett oltárok építése, ifjúsági énekkar és zenekar működtetése, játékok és szemléltető eszközök alkalmazása hittanórákon), akiknek többségét reakciósnak tartotta a Hivatal.33

Az állam különösen az egyházak fiatalok közötti tevékenységét szorította minimálisra. A lelkészség a vallásoktatáson résztvevők számának csökkenését a bibliakörök és gyermek-istentiszteletek tartásával ellensúlyozta több esetben a legális keretek túllépésével. Új módszereket (diafilmek, ifjúsági és bibliaórák, klubszerű foglalkozások, üdültetés, kirándulások, hitmélyítők) alkalmaztak. A szabálytalanságokat az ÁEH az egyházvezetésen keresztül törekedett felszámolni, illetve „szükség esetén” a KISZ és egyéb társadalmi szervek ellensúlyozták. Csupán nyílt törvénysértés esetén léptek fel jogi eszközökkel.34

Az állam egyházpolitikája az 1960-as évek második felében sikeresnek mondható a saját szempontjából. Az egyházak beletörődve az MSZMP által biztosított látszólagos vallásszabadság körülményeibe segítették politikáját. Az egyházakon belül személyi és egyéb kérdésekben érvényesítette az ÁEH elgondolását. Nőtt a lojális papok száma és a megmaradt „reakciós” papokat elszigetelték. A protestáns egyházakat lojális egyházvezetők irányították. A Hivatal azonban törekedett egyes püspökök egyeduralkodó törekvéseinek visszaszorítására a többi egyházvezető politikai szerepvállalásra ösztönzésével. A papi békemozgalomban részt vevők száma növekedett, és tevékenysége aktívabbá vált, de a történelmi egyházak anyagi ereje és híveinek száma tovább csökkent. Különösen a református és az evangélikus egyház gyengült, ami a felekezeti erőviszonyokat a katolikusok javára billentette át. Ezért esetükben az állam már nem kívánta az elvallástalanodás folyamatát mesterségesen segíteni, mert a kiürült templomok a szövetséges protestáns püspököket súlytalanná tették volna bel- és külföldön egy31 M-KS 288. f. 22. cs. (1967) 21. őe. 1-8. p.

32 M-KS 288. f. 22. cs. (1965) 12. őe. 135-144. p

33 M-KS 288. f. 22. cs. (1966) 6. őe. 37-65. p.

34 MÓL XIX-A-21-d-0025-2/1975. 90. doboz.