Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 1. szám - RECENZIÓK - Szigeti Jenő: Csepregi Zoltán: Magyar pietizmus
Recenziók 173 dokumentumot közzétevő kötet egy peregrinációs zsákmány. Csepregi 1992-ben a Lutheránus Világszövetség ösztöndíjával két és fél esztendőt töltött az erlageni egyetemen. Kutatási témája a híres dunántúli esperes, szenicei Bárány György (1682-1757) németországi kapcsolatainak feltárása volt, ami a magyarországi pietisták Németországban őrzött leveleinek vizsgálatára épült. Ezt az anyagot - 100 levelet — teszi közzé a kötet jó irodalomjegyzékkel, hely és személynév-mutatóval és pontos jegyzetekkel. Ezért a kötet alcíme: „Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez”. A kötet valóban régi adósság. Tamai Andor már korábban tervezte ennek a szinte alig ismert anyagnak a feltárását, közzétételét, de erre halála miatt nem kerülhetett sor. Most megszületett a várva-várt szövegkiadás. Illesse érte köszönet a szerzőt. A kötet egynegyede egy remek bevezető tanulmány, ami nagy nyeresége egyháztörténeti írásunknak. Először a pietizmus nagy változásokon átment fogalmát tisztázza, s ennek egyházjobbító szándékát mérlegeli a „Változatok egy fogalom használatára” címen, amit nagy haszonnal forgathatnak a továbbiakban a kutatók. Lehatárolja témáját és csak szűkebb értelemben azokat tekinti pietistáknak, akik a halleiek közvetlen hatása alatt a nevelésnek megnövekedett szerepet tulajdonítanak, gyakorlati munkájukban a gyülekezeti alkalmak szaporítására törekszenek, elítélik a világiasságot és elkötelezettek a misszió ügye iránt, valamint törekszenek a tudományos igényű biblicizmusra. Ez a szigorú kritérium megszűkíti a Payr Sándor által pietistáknak mondottak körét. Már Szelestei N. László kétségbe vonta Hegyfalusi György pietista voltát. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a pietizmushoz szorosan nem kötődő prédikátoroknál, nincsenek pietista hatások, sőt még az sem, hogy minden pietista ellenséges viszonyban van az ortodoxiával. Szelestei Bél Mátyás és Krman együttműködésének vizsgálata során, erre már rámutatott. Hasonló eredményre jutott Keserű Bálint is. Ez a tény új feladatokat ró a kutatókra: a pietizmus hatáskörének feltárását. Ugyancsak egy másik tanulmányra marad a magyar pietizmus teológiatörténeti vizsgálata, annak a nagyon lényeges kérdésnek a megválaszolása, hogy hogyan akartak a magyar pietisták, a reformáció folytatói lenni. A histográfiai áttekintés azt mutatja, hogy a leszűkített, koncentrált vizsgálat jogos. A középpont felől kell a szélek felé indulni, hiszen nagyon kevés forrást ismerünk ennek a nagyon lényeges eszmei irányzatnak a történetéből. Fontos, hogy Csepregi számot vet a kutatás csapdáival, a pietizmus németországi centrumai felől veszi vizsgálat alá a magyar helyzetet. A pietista intézményrendszereket vizsgálja, elsősorban azokat az egyetemeket, melyek jelentős hatással voltak hazánkra is. Kutatásai alapján úgy látja, hogy a magyar pietizmus központja Győr volt és ennek hatókörébe eső evangélikus gyülekezetek. Ifj. Ács Mihály (1672-1710) és Torkos András (t 1737) a 18. század első éveiben németországi peregrinációjukon ismerkedtek meg, a pietizmus új eszméivel. Győr volt a Dunántúl egyetlen olyan nagyobb városa, ahol az evangélikusok szabadon gyakorolhatták vallásukat. Lelkipásztorai nagyrészt pietisták, bár közöttük találjuk Perlaki Józsefet (1701-1749) akit Csepregi az egyetlen dunántúli harcos antipietistának tart, de az egykor Tübingenben tanuló Lővey Balázs és Hegyfalusi György (fi730) besorolását is kétségesnek találja, jóllehet ez utóbbi remek imádságoskönyve a „Centifolia, azaz: százlevelű rózsa” (1729) a kor vallásos prózairodalmának egyik remeke. Az egykori wittenbergi diákok megítélését is problematikusnak tartja Csepregi. Ezek a reformáció alma materéből úgy jöttek haza, hogy jelentős ösztönzéseket kaptak az irodalmi munkára, de írásaikra a pietizmussal polemizáló ortodoxia hatott. Mégsem függetleníthették magukat Halle hatásától. Ez írásaikon is megmutatkozik.
