Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Vilmos: Unitárius felekezeti pantheonizáció a kolozsvári Házsongárdi temetőben
130 Egyháztörténeti Szemle III/l (2002) szenvedték el a legnagyobb veszteséget mind az elfoglalt templomokat, mind az áttérőket tekintve, emellett sokáig semmiféle közhivatalt nem láthattak el (s el kellett viselniük a megbélyegző „ariánus” nevet is). Az eredményes védekezés egyik feltétele az unitárius világi elit fokozatos bevonása volt az egyház vezetésébe: ennek elindítása — akárcsak a Kollégium fennmaradása -, elsősorban Szentábrahámi Lombárd Mihály püspöknek, a 18. század talán legnagyobb unitárius személyiségének érdeme. 1718-ban választották meg első ízben a két világi főgondnokot, s döntés született arról, hogy a Kollégiumot a kolozsvári egyházközség helyett maga az Unitárius Egyház köteles fenntartani. A zsinat mellett létrejött az Egyházi Főtanács, melyben 1778-tól az egyházi és a világi vezetés együtt hozta döntéseit. 1785-től működtek a gyülekezeti presbitériumok, a 19. század elejére pedig megszilárdult a kettős elnökség rendszere. A tendencia tehát egyértelműen a világi vezetés súlyának növekedését jelezte. 1781-ben, Ágh István püspöksége idején II. József türelmi rendelete változást hozott az unitáriusok számára. A rendelet megszorító intézkedései, például a püspöki vizitáció tiltása, eltörpültek az istentisztelet, a templomépítés, az iskolatartás, a könyvnyomtatás és a közhivatal-vállalás újbóli szabadsága mellett. 1783-ban az uralkodó rendeletére pénzbeli kárpótláshoz is jutottak az elvett templomokért. A következő évtizedek megújulási folyamatában Lázár István püspök mellett Petrichevich- Horváth Ferenc, az 1778-ban megválasztott, negyedszázadon át működő főgondnok vitte a legfontosabb szerepet. 1796-ra felépült az új kolozsvári unitárius templom, az 1806-ra újjászervezett Kollégium és a tordai középiskola mellett pedig 1804-ben megindult az oktatás a székelykeresztúri középiskolában is. A háttérbe szorítás évtizedeiben növekedett meg az egyház és a Kollégium számára az adományok és alapítványok jelentősége, melyek közül a 18. században Zsuki Lászlóé, a 19. században pedig Berde Mózsáé volt a legfontosabb. A 19. század újra prosperáló korszakot jelentett az Unitárius Egyház történetében. Olyan események követték egymást, mint Körmöczi János püspök egyházszervezeti reformjai, a vallásoktatás bevezetése, 1837-ben pedig a második, Székely Sándor által összeállított unitárius énekeskönyv kiadása. 1841-ben a zsinat elfogadta Brassai Sámuel kollégiumi tanügyi reformjait, többek között a latin helyett a magyar tanítási nyelv bevezetését. Székely Sándor püspöksége alatt indult el az intézményes lelkészképzés. Az angol unitáriusokkal az iS35-ben Erdélybe érkező Paget János révén sikerült szoros viszonyt kiépíteni, az amerikaiakkal való kapcsolatfelvétel pedig Bölöni Farkas Sándor érdeme volt. Az 1848-as áprilisi törvények az unitarizmust Magyarországon is bevett felekezetié nyilvánították. A lelkészképzés kiépülése, akárcsak a rendkívüli jelentőséggel bíró külföldi kapcsolatok megszilárdulása Kriza János püspök nevéhez köthető, ám Székely Sándor halála11 és Kriza püspökké választása között sor került a birodalom felbomlása előtti utolsó nagy megpróbáltatásra: az interregnumra (1852-61). Az anakronisztikus abszolutizmus-imitáció hevétől túlfűtött bécsi udvar kétségbe vonta az unitáriusok püspökválasztási jogát, s a püspöki szék kilenc éven át betöltetlen maradt (így 1859- ben a protestáns pátens az unitáriusok számára már nem a váratlan alárendeltséget, hanem az alárendeltség megerősítését hozta el). Az interregnum idején újra bebi11 Aranyosrákosi Székely Sándor halála éveként szinte minden feldolgozásban 1854 szerepel, ami azonban egy tévedésen alapul. Székely 1852. január 27-én halt meg, püspöki vizitáció közben.
