Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Vilmos: Unitárius felekezeti pantheonizáció a kolozsvári Házsongárdi temetőben
Tóth Vilmos: Unitárius felekezeti pantheonizáció a kolozsvári... 129 lássá” erősödött a helvét reformáció, így valamelyest mind a katolikus, mind a többi protestáns egyház viszszaszorult. Az unitarizmus fennmaradása azonban biztosítva volt Erdélyben, akárcsak magyar jellege: 1632-ben, Radeczki Bálint halála után zsinati határozat született arról, hogy unitárius püspökké csak magyar nemzetiségű lelkészt lehet választani. A határozat nem annyira a lengyel származású Radeczki ellen szólt, inkább a kolozsvári szászok háttérbe szorítását szolgálta, akik a 17. század elején még szinte valamennyien unitáriusok voltak, ekkorra azonban többségük már vallást változtatott. Ám a magyar és szász lelkész választását egyaránt megkövetelő, s így a kolozsvári egyházközség etnikai dualitását kifejező tradíció még hosszú időn át érvényes maradt. A modern egyháztörténet-írás tisztázta, hogy — Bucsay Mihály szavaival - „a szombatosok és az unitáriusok között közvetlen folytonosság vagy lényegesebb rokonság nem mutatható ki”7, a kortársak által vélelmezett kapcsolat miatt azonban a szombatosok elleni kegyetlen fellépést az unitáriusok is megszenvedték. I. Rákóczi György az 1638-as dési egyezségben felmentette ugyan őket az innováció vádja alól, ám el kellett ismerniük Jézus Isten voltát és ígéretet kellett tenniük a trinitás nevében való keresztelésre, illetve ezeknek megfelelő unitárius káté elkészítésére. Ezzel megmenekültek a szombatosok sorsától, ám zaklatásuk - köztük a kolozsvári unitáriusok reprezentáns alakjaié - tovább tartott. A dési egyezség távolabbi következményei tragikusak voltak, hiszen, a huszonkilencedik unitárius püspök szavaival: „Megakadályozta az unitárius hitelvek fejlődését a 19. század közepéig. (...) Egyházunk súlyos tér- és lélekszám-veszteséget szenvedett, melyből többé nem tudott felépülni.”8 A 17. század második felében Koncz Boldizsár püspök szervezte újjá az egyházközségeket, az Unitárius Kollégiumot püspöki felügyelet alá vonta, és 1669-ben bevezette a képviseleti elven szerveződő zsinatot. Koncz írta meg a dési egyezségben vállalt kátét is, amely azonban nyomtatásban csak tizennégy évvel halála után, 1698-ban jelenhetett meg. Ebben az időszakban, miután 1658-ban a szejm megvonta a türelmi törvény érvényét a lengyelországi antitrinitáriusoktól, számos emigráns lengyel hittestvér érkezett Kolozsvárra, ahol mintegy száz éven át önálló egyházközségük működött. A Diploma Leopoldinum által elvben biztosított jogok dacára a 17. század utolsó évtizedében újabb erőteljes rekatolizációs folyamat indult Erdélyben (a Habsburg- rekatolizáció), amely a cenzúra szigorodásával, s néhol az istentiszteletek tiltásával is járt. 1693-ban a jezsuitáké lett a kolozsvári Unitárius Kollégium régi, óvári épülete, 1716-ban pedig a császári katonaság erőszakkal foglalta el az unitáriusok főtéri nagytemplomát és nyomdáját. A város nagy történésze, Jakab Elek szerint az 1710- es, 1720-as évek jelentették a legnagyobb törést az egyház történetében, amikor az unitarizmus „létalapja megingott egész Erdélyben.”9 A templomfoglalások 1781-ig elhúzódtak, s mivel új templomok építésére nem volt lehetőség, az istentiszteletek általában magánházakban folytak. Az unitarizmus, mint a legradikálisabb a fennmaradt nagy felekezetek közül, az erdélyi rekatolizáció első számú ellenségévé vált. A „kiirtásukra” Bécsben kidolgozott terv vélelme10 talán túlzás, de az unitáriusok 7 Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon (1521-1945). Bp., 1985. 81. p. 8 Erdő, 1992. 260. p! 9 Jakab Elek: Kolozsvár története. III. köt. Habsburg-Lotháringiai korszak (1690-1848). Bp., 1888. 192. p. 10 Erdő, 1992. 267. p.
