Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Nagy Károly Zsolt: Orbis Sensualium Pictus - A' Látható Világ lefestve. Joh. Amos Comenius művének s különböző kiadásainak összehasonlításából nyert néhány tanulság
102 Egyháztörténeti Szemle III/l (2002) a temetésen szinte irracionális módon jelen levő, megszólaló doxológiában mintegy jóbi lelkülettel51 s szintén a reformáció tanításához híven - „soli Deo gloria” - az énekmondók együtt dicsőítik Istent. Summa summarum: az ének alapvetően az élők éneke az élőkhöz az életről. Annak ellenére, hogy az ének gondolatvilágával - mivel meglehetősen erősen van benne jelen a „köztes hely” alapvetően római gondolata - a modern protestáns teológia nem feltétlen ért egyet, az ének ma is, ugyanúgy, mint a korábbi századokban, általánosan használt, s fentebb röviden elemzett koncepciója mindenképp a protestáns teológia és „cura animarum” (modem kifejezéssel „Ielkigondozás”) fő irányába tartozik. Sorsa pedig példaértékű. A 18. században és azóta is használata egyértelműen a temetésekre korlátozódik, annyira, hogy helyileg is sok esetben a temetési énekgyűjteményekbe kerül. Státusa, szerepe, értelmezése megváltozik; halottas ének lesz, általában a sír behantolása közben éneklik - s nem is minden versét, attól függően, hogy milyen gyorsan haladnak a sírásók. Az a folyamat, amelyről itt szó van, a halál élménytávolivá válásának folyamata. Az Orbis pictus temetést bemutató fejezetének szövegéből, mely az idők során mit sem változott, nem sokat veszünk észre: „A’ holttakat régenten meg-égették, és hamvokat egy vederben (korsó formájú föld edényben) 1. eltették. Mi a’ mi halottainkat koporsóban 2. zárjuk: koporsó-rúdra (Szent-Mihály’- lovára) 3. tésszük; és ki-vitetjük temetési pompával a’ temetőbe, 4. a’ hol a’ sír-ásóktól 5. sírba tétetnek, és eltemettetnek. Mikor a’ halottat viszik, régi szokás szerint, énekek énekeltetnek, és a’ harangok 10. húzattatnak; a’ mely szokás mindazáltal minden helyeken nincsen. A sír 6. koporsó-kővel 7. fedetik-bé, és emlékezet oszlopival 8. ‘s koporsó-kövi-írással 9. meg-ékesíttetik.” A képek azonban annál érdekesebbek. Ez a kép, mely szakasztott mása az 1669-es kiadásbelinek, az 1708- as kiadásból származik. A fejezet a könyvben közvetlenül ,,Az orvosi tudomány” után — talán Comenius sem volt túl jó véleménnyel az orvosokról... - s a „Komédiás (néznyi való) játék” előtt található, s így a társas szorgalmatosságok, azaz a közösségi események sorába, a társadalmi lét normális menetébe illeszkedik, mint természetes része az életnek A kép középpontjában a halott koporsója és sírköve látható, rajta egy méretes feszülettel. A szertartáson résztvevőket két kivétellel hátulról vagy oldalról látjuk, úgy, hogy mi is, mint a hajdani nebulók, részesei vagyunk a közösségnek. A megfogalmazás az élők pozícióját tükrözi. A középpontban a halottról s a halálról való gondolkodás kulcs- fogalmai állnak; a halott jelenvaló, közülünk egy, ő van a középpontban. A halál személyes. Jelen van másfelől a halálon túli élet reménysége: halottat, mint sírját sírköve, befedezi a keresztre feszített Megváltó és tette. Az élet pedig megy tovább, jönnek az új fejezetek, „szemfén-vesztés”, „lapta-játék”, „tengeren való harc”-on által egészen az „utolsó ítélet”-ig. (Ld. 15. sz. ábra.) (15. ábra) A temetés, 1708 51 Gyermekei halálát Jób így kommentálta: „Az Úr adta, az Úr vette el; áldott legyen az Úr neve.”
