Egyháztörténeti Szemle 2. (2001)
2001 / 2. szám - KALÁSZATOK - Bubnó Hedvig: Az egyház szerepe a 18-19. századi társadalmi modernizációban a Pannon-térségben
136 Egyháztörténeti Szemle II/2 (2001) ban addig tradicionálisan betöltött helyekről, ugyanakkor az egyes ember egyéni életében továbbra is a legnagyobb hatásfokkal van jelen. Az egyház számára ezért meglehetősen elgondolkodtatónak bizonyult, hogy miközben egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni a feudalizmusból megőrzött vagyon és kiváltságok megtarthatatlansága, miképpen lehetséges elfogadni a modern reformokat lelki örökségének érintetlen megőrzésével, valamint anyagi helyzetének az új társadalmi méltányosság elvéhez illeszkedő átalakításával. Ezt a hihetetlenül összetett feladatot — melyet Csorba László az átmenet a „vallásszabadságból a vallás szabadságába” találó szófordulattal jellemzett — vállalta föl a liberális katolicizmus, nagyrészt sikeresen. Beírta János (Magyarország, Debrecen — „A Habsburgok egyház- és valláspolitikája Magyarországon a 18. században”) előadásában a katolikus Habsburg uralkodók kezdeti — személyes ambíciókon túlmutató —, a modern abszolutista állam kiépítésére irányuló erőfeszítéseit mutatta be, melyek egyik sarkalatos pontját a katolikus egyház kormányzati célokra történő felhasználása jelentette. A reformáció terjedésével fellépő vallási konfliktusokat a Habsburg uralkodók az örökös tartományokban már a 17. században erős kézzel rendezték, ám Magyarországon a három részre szakadás és a protestánsok Erdélyből érkező támogatása következtében nem sikerült hasonló szigort gyakorolniuk. Az újraegyesítés után a nagy számban betelepülő protestáns lakosság miatt a vallási kérdések törvényi szabályozása ugyancsak problematikussá vált. Bár a korábban Erdéllyel kötött békék széleskörűen garantálták a protestánsok szabad vallásgyakorlatát; a Habsburgok megerősödésével a bécsi udvar engedékenysége ismét alábbhagyott, mígnem az 1705-ös szécsényi országgyűlés — a szembenállás hangsúlyozásaképpen — újra megerősítette a protestánsok jogait. A vallási konfliktusok az 1711-es szatmári békével háttérbe szorultak, mivel az új uralkodó, III. Károly mindenekelőtt a nőági örökösödés megszavaztatásával volt elfoglalva. Az 1731. évi Carolina Resolutio rendelkezései kedvezőtlen tendenciákat mutattak a protestánsokra nézve mind a közéletben, mind a magánéletben. Tíz évvel később Mária Terézia még az osztrák örökösödési háború legveszélyesebb időszakában (1741) is bírálta a protestánsokat. Hosszú uralkodása alatt egy sor rendelettel biztosította a katolikus egyház hatalmát, és ösztönözte a protestánsok katolikus hitre térését. Protestánsellenes politikáját gyakran állítják szembe fiának, II. Józsefnek későbbi toleranciájával. Az előadó azonban rámutatott arra, hogy ez a szembeállítás csak részben jogos. Valójában Mária Terézia volt ugyanis az első olyan uralkodó, aki felülemelkedve egyházpolitikája kifejezetten vallási szempont
