Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum?
50 Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000) ház szétválasztását célzó törekvésekkel. Ennek megértéséhez segítséget nyújthat Kossuth, egy 1871-es visszaemlékezése, amely ugyan elsősorban a vallási egyenlőségre vonatkozik, de közvetve a felvetett kérdésre is feleletet adhat. A teljes vallási egyenlőség megvalósításához az utolsó rendi ország- gyűlésen két lehetőség kínálkozott. Az állam vagy egyik egyháznak sem ad semmit — így például az elvesztett tized után a rászorulóknak megfelelő ellátást — vagy minden vallásfelekezet vallási és iskolai szükségleteit biztosítja. „Az alternatíva első része a helyes nem a második”* 72 — írja Kossuth, a liberális elvi álláspontot követvén. Ám mindjárt hozzáteszi: „Meg voltunk róla győződve, hogyha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezt a módját hozzuk akkor indítványba, oly megkérlelhetetlen harczot és háborút idézhettünk volna elé, s oly hatalmas segéderőt kergettünk volna a hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási munka veszélyeztetve lett volna. Nem mertük tenni.73 Azaz a liberális reformerek vezéralakja az egyházzal kapcsolatos bármilyen jellegű anyagi támogatást elvi engedményként értelmezett, s ez a korábbi országgyűléseken képviselt liberális állásponthoz képest valóban az is volt. A Kossuth által tett kompromisszumos javaslatnak a törvény 2.§-ába való bekerülése az egyháziak számára egyfajta biztosítékot és ellentételezést jelenthetett az elkerülhetetlen dézsmavesz- tés miatt. Ehhez — mint azt Scitovszkynak a pécsi szentszék előtt mondott már idézett szavai is mutatják — feltétlen szükséges volt a papi személyek, de különösen a jelen volt püspökök ellenvetés nélküli lemondása a tizedről. Más szóval a klerikus és a liberális fél egyaránt az adott helyzetben elengedhetetlen — bár a két fél részéről nem feltétlenül azonos súlyú — pillanatnyi kompromisszumot kötött. A reformerek azért, hogy kitűzött céljukat — a feudális struktúra egyik utolsó elemének megszüntetését — kisebb társadalmi feszültséggel érjék el; az egyház ott lévő képviselői pedig azért, hogy saját céljukat — az egyház pozícióinak megőrzését illetve megerősítését — meg tudják valósítani. A kompromisszum pillanatnyi volt. Egyrészt a radikalizálódó liberális küldöttek körében utóbb az egyházzal szemben további követelések fogalmazódtak meg. Olyan javaslat is szóba került, hogy az állam teljes egészében foglalja le a papi jövedelmeket és az egyházi alapítványi javakat, sőt az egyháziakat fossza meg polgárjogaiktól.74 Ezeket — a liberális lyó önkéntes egyesületeknek”. KOSSUTH FERENCZ (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos iratai. Nyolczadik kötet. Bp., 1900. (továbbiakban: KLI. VIII.) 340. p. 72 KLI. VIII. 342. p. 73 Uo. 74 Stanaczky szatmári követnek ezt a felszólalását közli: Nemzeti Újság, 1848. április 2. Idézi: MESZLÉNYI, 1928. 72. p.
