Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum?
Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum? 51 elképzelésekkel is szemben álló — szélsőségeket az új berendezkedés jó okból nem engedte a gyakorlati politika szintjén érvényesülni. Másrészt azonban a tized eltörlésére vonatkozó törvényjavaslatot nem sokkal később követte a katolikus vallás privilegizált helyzetét megszüntető XX. te. vitája. Az új helyzethez az egyházi vezetésnek is alkalmazkodnia kellett. Ennek jeleként a törvényjavaslat vitája során a vallási egyenlőséggel szemben nem emeltek kifogást. A viszonosság elvétől viszont féltették a katolikus vallás dogmatikus és hierarchikus rendjét, ezért Fogarassy Mihály ennek a megőrzésére irányuló betoldást javasolt.75 Ugyanő érvelt a törvényjavaslat 3.§-a ellen, mivel az kilátásba helyezte, hogy minden bevett felekezet egyházi és iskolai költségeit államilag fedezik.76 Ebben a további szekularizáció veszélyét látta. Az kitétel elleni egyik fő érve éppen az volt, hogy a katolikus egyház már eddig is hatalmas áldozatokat hozott „az állomány újabb formáinak megalakítására”77 és eközben jövedelmeiben épp most „tetemesen megcsonkítta- tott”.78 A klérus javainak világiasítását meggátolni kívánó beillesztett szakasz sem került be a törvény végleges szövegébe, mert az alsó tábla elutasította, majd a (püspökök tiltakozása ellenére) a mágnások is hozzájárultak. Ezt látva közvetlenül a parlamenti vita lezárása után a Pozsonyban összeült püspöki tanácskozás petíciót intézett az országgyűléshez. Ennek lényege, hogy a katolikus egyház is — épp a fenti törvényre hivatkozva — szabadon, azaz állami beleszólás nélkül intézhesse belső és külső ügyeit különös tekintettel az egyházi és iskolai alapítványok, azaz az egyházi vagyon szabad kezelésére. E tárgy megvitatását idő hiányában a következő országgyűlésre halasztották. Más szóval: a klérus többszöri próbálkozással sem érte el az utolsó rendi országgyűlés idején, hogy törvényileg biztosítsa az egyházi vagyon védelmét a lehetséges sze- kularizációs törekvésekkel szemben. Ugyancsak kétséges maradt — a korábban ismertetett liberális tulajdon értelmezésből kiindulva — az egyháznak az állam általi úrbéri kártalanításra való joga annak dacára, hogy 1848 decemberében a változó körülmények közt már felmerült ennek a lehetősége. Ekkor sem, történetileg és elméletileg egyaránt érthető okokból, a tizedrőli lemondásért kívánt utólagos gesztust tenni az úrbéri kárpótlás megadásával az akkori kormány, bár a javaslat egyházon belüli vitája során voltak ilyen igények is.79 75 Főrendi napló, 1848. 468. p. 76 Ennek indítékait tárgyalta a korábban idézett 1871-es Kossuth levél. 77 Főrendi napló, 1848. 468. p. 78 Uo. 79 A legjellemzőbb az Esztergomi Főkáptalan nyilatkozata a kérdés kapcsán: „hasonló felszóllitásra, és kecsegtető ígéretre a’ birtokos Clerus, annak reményében, hogy a’ legtörvényesebb úton nyert birtokait biztosíthatja, jövedelmei nagyobb részét, úgymint a’ tizedet, minden kárpótlás nélkül a’ haza oltáráraáldozta!” Közli:
