Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - RECENZIÓK - Németh Ferenc: Pezenhoffer Antal:A magyar nemzet történelme a mohácsi vésztől napjainkig. A Katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, történelmi apologetika. I-III. köt.
Recenziók 161 zi férfit törökkel cimboráié árulónak (uo. 246—247. p.), annak dacára, hogy Szántó Konrád (A katolikus egyház története II. 286—287. p.) a vád által bemutatott levelek „bizonyító erejét” illetően csak ennyit mond: „a történészek véleménye megoszlik”. Pezenhoffer ezzel szemben „tagadhatatlannak” nevezi a megvádolt lelkészek bűnösségét, és saját „makacsságukat” okolja balsorsukért. Sok érvét többször is megfogalmazza, és szívesen bocsátkozik feltételezett ellenérvek előrehozott cáfolatába. Gondolatmenetében azonban néha előfordulnak elemi logikai hibák is. Ilyen például az a kijelentése Hunyadi Mátyás szerencsés megválasztása kapcsán, hogy „ha először szerencsés volt a véletlen, ebből inkább azt kell következtetni, hogy másodszor már nem lesz az, mert a valószínűség másodszor már kisebb.” Másutt kicsinyes módszerekkel igyekszik javítani a Habsburgok statisztikáján: „Ferenc József megint már csak másodrendűén fontos ebben a tekintetben, mert az utána következő Habsburgok nem tőle származnak.” „Ferenc Ferdinánd nem számít, mert se uralkodó nem lett, se nem vált továbbplántálójává uralkodó Habsburgoknak.” Miután Schillert kedvére idézte Bethlen rossz európai híre érdekében, a fehérhegyi csatáról való elítélő véleménye és egy kritikátlanul átvett tévedése kapcsán eszébe jut, hogy Schiller „nem is volt tulajdonképpeni történetíró.” Azt bizonygatva, hogy a királyi Magyarországon mekkora vallásszabadság volt, nem az udvar eszközhiányát említi, hanem a király jó szívét; a kassai dóm elvétele kapcsán viszont arra hivatkozik, hogy akkor a „lutherani omnes comburantur” még érvényben volt. A dogmatikai kitérők csak mellékszerepet játszanak a könyvben, de a hitoktatóként indult szerző alkalmanként ezt a szálat is beleszövi érvelésébe. Természetesen a római katolikus álláspontot mint egyedüli vallásos szempontot érvényesíti, a protestánstól még a vallási jelleget is megtagadja. Szerinte a protestantizmus nem más, mint korhangulat, az örök emberi hitetlenség első újkori megjelenési formája, ideiglenesen vallási köntösben. Abból kiindulva, hogy igazság a maga természetéből fakadóan csak egyetlen létezhet, és emiatt az „igazságvallásnak” kíméletlenül hazugnak kell bélyegeznie az összes többi vallást — azzal érvel, hogy a protestantizmus elméleti türelmessége már önmagában is azt bizonyítja, hogy nem lehet igazságvallás. Műve néhány mosolyogtató tévedést is tartalmaz. A II. kötet 2. részének 145. oldalán a konstanzi zsinatot „törvénytelennek” és „zugzsinatnak” nevezi, amelynek „határozataival sohasem azonosította magát a római egyház.” — Ez csak a „Haec sancta” dekrétumra áll, amely viszont másfelől az egyház egységének záloga volt akkor. Egy helyen a papok méltóságát dicsérve említi, hogy egyedül ők részesedhetnek Krisztus véréből, míg másutt a „concomitantiára” hivatkozva elítéli
