Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)

2000 / 2. szám - RECENZIÓK - Kőfalvi Tamás: A zalavári és kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak oklevélregesztái, 1527-1541

150

Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000)

adható — látszik azonban, hogy néhány általánosan kötelező elem (valamennyi tulajdonnév rögzítése, apparátus készítése, stb.) és jellemző (fogalmazásilag kerek egész) kivételével a regeszták tartalmi és formai sajátosságait, főként pedig elkészítésük módját illetően nincs — és valószínűleg nem is lesz, nem is lehet — egységes szabályrendszer. Az oklevélregeszták tulajdonságai általában egy-egy nagyobb vállalkozás, illetve az azt elindító, vezető tudós munkájának hatásaként formálódnak ki, és terjednek el a mennyiségileg kisebb okleveles anyagot feldolgozó kutatók között.

Az oklevelek regesztázásának alapelveit tekintve a magyar történet- tudomány ma két nagyobb hatású, egymástól több ponton eltérő gyakorlattal rendelkezik. Az egyik — időben korábban kialakult — irány a Zsigmondkori Oklevéltár készítésének hosszú és viszontagságos története során formálódott ki. Ennek a kivonatolási eljárásnak Mályusz Elemér volt a legfőbb meghonosítója és terjesztője, s az oklevéltár köteteiben lényegében mind a mai napig ezek az elvek érvényesülnek.3 Az oklevelek tartalmi kivonatolásának és feldolgozásának újabb gyakorlatát az Anjou-kori Oklevéltár munkálatai kapcsán dolgozta ki a Kristó Gyula főszerkesztőségével működő, Blazovich László, Érszegi Géza, Makk Ferenc alkotta szerkesztőbizottság.4 Az újabban készült, sorozatszerű regesztaközlések között kell még megemlíteni a Borsa Iván által közzétett családi oklevéltárakat, amelyek a Magyar Országos Levéltár Forráskiadványok c. sorozatában láttak napvilágot. Az e kötetekben alkalmazott regesztázási alapelveket ismertette Borsa Iván a Szent- Ivány család levéltárának 1988-ban történt közlésének bevezetőjében.5 A zalavári és kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak közzé tétele a regeszták elkészítésének módszereit illetően, valamint a kiválasztott anyag tematikus jellegét tekintve is ez utóbbi vállalkozás alapelveit követi. A magyar történelem diplomatikai forrásainak feltárását figyelemmel követő olvasók már bizonyára várták Bilkei Irén kötetének megjelenését, hiszen a munkálatokról 1998-ban már megjelent egy kutatási beszámoló.6 A művel kapcsolatban elsőként hiánypótló jellegét kell megemlíteni, hiszen Bilkei Irén 1526 utáni anyag feldolgozá3 Ezen elvek összefoglalása olvasható: MÁLYUSZ, 1982. 942—945. p.

4 A vállalkozás történetét ismertető, illetve a regesztakészítés módszereit részletesen bemutató tanulmány sajnos még nem jelent meg. A munkálatok elvi alapvetését az Anjou-kori Oklevéltár 1990-ben megjelent, Kristó Gyula által szerkesztett első kötetének előszava tartalmazza. KRISTÓ GYULA (szerk.): Anjou-kori oklevéltár I. 1301-1305. Bp.—Szeged, 1990. 8-10. p.

5 BORSA, 1988.

6 BILKEI IRÉN: A zalavári és a kapornaki konventek hiteleshelyi levéltárainak okle- vélregesztái 1526—1547. (Kutatási beszámoló) In: Levéltári Szemle, 1998. 1. sz. 25-30. p.