Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Török István: Keresztyénségünk a szocializmus történelmi korszakában (1958)
,A katedráról' 89 telemben, hogy vitatható. A történelmi kutatás a szakadatlan átértékelések területe, abban a tudatban, hogy az utánunk jövők a mi átértékeléseinket is át fogják értékelni. Minden nemzedék, részint önigazolásul, részint tanulságul és bíztatásul, megkeresi saját haladó hagyományait. Már az is kérdéses, nevezhetjük-e a jelenlegi történelmi szakaszt kizárólagos értelemben a „szocializmus korszakának”. Ha korunkat az előző korszak kapitalizmusához viszonyítjuk, akkor joggal beszélhetünk a szocializmus korszakáról, mégpedig nemcsak keleti, hanem bizonyos értelemben nyugati vonatkozásban is. Ha viszont korunkat az előző korszak technikai fejlődéséhez viszonyítjuk, akkor hasonló joggal beszélhetünk az atom korszakáról, szoktuk is használni az atomkorszak megnevezést. Ha korunkat az előző korszak liberálisabb politikai berendezkedéséhez viszonyítjuk, beszélhetünk korunkról, mint a diktatúrák korszakáról, mégpedig nemcsak keleti, hanem bizonyos értelemben nyugati vonatkozásban is. Vagy ha valaki az előző korszak két-három emberöltőjének viszonylagos békességéhez hasonlítja korunkat, akkor beszélhet a világháborúk koráról, amint azt Hermelink teszi nagy történelmi művében. Ezek éppen csak példák s korántsem merítik ki az elnevezési lehetőségeket s ezek a megjelölések egy csomó fel sem sorolttal együtt, állandó versengésben állanak az előadásunk címében szereplő a „szocializmus történelmi korszaka” megjelöléssel. Hogy mi a korunk legjellemzőbb vonása, az szükségképpen foglalkoztat minden gondolkozó elmét: a helyes tájékozódás mellőzhetetlen követelménye, mégis bele kell törődnünk abba, hogy feltétlen érvényű döntésig nem juthatunk el. Már csak azért sem, mert egy folyamatban levő korban élünk; nem láthatjuk előre, hová fejlődik s mire válik. Majd egy későbbi nemzedék, ha megéri ennek a kornak alkonyát, áttekintheti egészét, jobban megállapíthatja, mi volt ennek a korszaknak jellemző vonása. A viszonylagosan lezárt értékelés, egyéni vonatkozásban is a nekrológ számára van fenntartva. De már a nekrológban is szokott más bekerülni, mint ahogy a megboldogult életében önmagáról vélekedett. Ha a névről a megnevezett dologra fordítjuk figyelmünket, ott is elénk tűnik az emberi vállalkozások viszonylagossága. Beszélhetnénk például arról, ahogy Madách Adámja vándorol végig a történelem nagy korszakain: egyre ismét lángra gyúl a koreszméért s a korszak végén csalódottan omol össze, hogy aztán új eszméért, új csatákra keljen. Feltehetnők a kérdést: Vajon a mi korszakunk kivétel? Ez a korszak az emberi dolgok múlandóságától mentes, mert végre megtaláltuk az örökérvényűt?
