Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum?
46 Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000) zött céljaikat — az ismert események miatt — gyors egymásutánban elérték. A tized volt az utolsó — ez talán a reformkori országgyűlési viták elemzéséből, és az érvek értékeléséből is kitűnt —, leginkább fájó pontja a reformokat végigvinni akaró ellenzéknek. így valóban nem volt alternatívája a tized régtől készülődő eltörlésének. Ezt belátni, illetve tudomásul venni (értelmi és/vagy érzelmi alapon) mindenképpen az „idők szavának”, azaz a papság jól felfogott érdekeinek a követése. A négy egyháznagy felsőtáblai lemondásának hátterében is hasonló okok együttes hatása mutatható ki. A nap folyamán itt is elfogadták a közteherviselésről és az úrbéri terhek megszüntetéséről szóló törvénytervezeteket. Batthyány Lajos mint kijelölt miniszterelnök jelen volt a március 18-i ülésen, aznap már szó esett a később létrehozott kabinet tagjainak — akkor pontosan nem ismert — névsoráról. Az ott lévő négy főpap is tudta, hogy főként a főrendi táblán Batthyányi nevével fémjelzett liberális reformerek kerülnek a kormányba. A korábbi országgyűlési viták során egyértelművé vált, hogy szerintük a tized nem az egyház magántulajdona és soha nem is volt az, hanem nemzeti vagyon, amely felett az országgyűlés rendelkezik. így annak elvesztése esetén az egyháznak semmiféle kárpótlás nem jár. Az állam és az egyház szétválasztása után, amely a reformerek törekvése, az állam veszi át az egyház korábbi közfunkcióit, így a klérus a tizedre — mint korábbi „állami fizetésre” — tovább már nem jogosult. A Pozsonyban tartózkodó főpapok a nap folyamán vitathatatlanul rosszul mérték fel a felgyorsult események sebességét, hisz a tizeddel kapcsolatos megbeszélést másnapra halasztották. Ezzel bármiféle fellépés lehetőségétől eleve elestek, de ennek súlyát nem szükséges túlértékelni. Ugyanis a már ismertetett, a tizeddel kapcsolatos, 1834-től kezdődő vitafolyamat végpontján az ugyancsak bemutatott okok miatt felgyorsult törvényhozói munka közepette, s azok után, hogy a világi nemesség is lemondott kiváltságairól, a tized is nehezen lett volna tartható. Az, hogy a lemondás a jelen lé.vő főpapok részéről — Lónyay Menyhért szavával — „a rezignáció ólomhangján ment”,60 nem lehet meglepő, hiszen — ugyancsak Lónyayt idézve „jövedelmük nagy részétől” váltak meg. Ne feledjük, hogy Scitovszky és Lonovics felszólalásából — utóbbit ugyanez a memoár „a legnyugodtabban” szólónak titulálja — is kiviláglik, hogy a dézsmát az egyház tulajdonának tartják. Az élénk lelkesedés aligha kérhető számon a részükről egy olyan jövedelem elvesztése kapcsán, amelyet a magyar katolikus egyház megalapítása óta magáénak tudott. Azt, hogy a tizedről való, az adott helyzetben elkerülhe60 ANDICS, 1949. 14. p.
