Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)

2000 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum?

Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum?

39

többieknek, különösen a plébánosoknak a dézsmáhozi jogát, önként lemondott”.42 Ha ehhez még hozzávesszük a már korábban idézett március 21-i püspöki kérvényben foglaltakat, láthatjuk: röviddel a tized eltörlésének elfogadása után felvetődött az értelmezési vita arra nézve, hogy március 18-án valóban a teljes egyházi rend nevében mondtak-e le a dézsmáról.

3. A tizeddel kapcsolatos nézetek eszmei-elvi összefüggései

Ahhoz, hogy — a bevezetésben vázolt rendet követve — a tizedről való lemondás lehetséges motivációit és a lemondáshoz vezető utat fel tudjuk térképezni, mindenek előtt azt kell megvizsgálnunk, min alapszik a dézsmával kapcsolatos nézetkülönbség a liberális reformelit és a klérus között.43 A polgári átalakulást fokról-fokra végigvinni törekvő reformellenzék egyik fő célja — közismert kifejezéssel — az érdekegyesítés, azaz a jobbágyságnak az alkotmányos rendbe való beemelése volt. Ennek két, igen fontos eszköze a feudális szolgáltatási rendszer felszámolása, illek ve a parasztság föld-tulajdonjogának biztosítása, vagy más szóval birtokképessége. Ezek a célok megegyeztek a polgári átalakulásban érdekelt nemesség elképzeléseivel is. E törekvések megvalósulásához feltétlen szükséges volt a világi birtokosok és a jobbágyság viszonyában az örök- váltság lehetőségének felvetése, míg az egyházi birtokosok és a paraszt ság kapcsolatában a tized megválthatóságának felmerülése.

A tized kapcsán az első jelentős vita az 1832—36-os országgyűlésen robbant ki. A viták kiindulópontja és az ehhez kapcsolódó problémák közös gyökere egészen 1848-ig az egyházi tized tulajdonjoga. Az ezzel kapcsolatos álláspont a klérus részéről lényegében változatlan. Eszerint a tizedet Szent Istvántól az egyház saját tulajdonába kapta:44 ezt bizonyítják — mint Lonovics 1848. március 18-i beszédének hosszas történeti fejtegetései is mutatják45 — a később erről hozott királyi rendelkezések is.

42 Pécsi Püspöki Levéltár, 1848/788. sz.

43 Az elemzés során főként követtük: CSORBA LÁSZLÓ: A szekularizáció kérdése a reformkori országgyűléseken. In.: Világosság, 1979. 603—610. p. (továbbiakban: CSORBA, 1979.)

44 Maga a tized nem középkori, hanem ókori eredetű. Amikor ugyanis Nagy Konstantin a kereszténységet 313-as milánói rendeletével a bevett vallások közé emelte megadta neki azokat a kiváltságokat is, amelyekkel a többi „reloigiones licitae” rendelkezett. Ezek közé tartozott a tized is. Szent István a Nagy Károly-féle mintát követve emelte be azt saját törvénykönyvébe.

45 „Főleg a tizedre alapíták a magyar egyház jövedelmeit hajdani, szent királyink [...] A clerusnak a tizedet illető joga számtalan törvényeinken, királyi okleveleken, szerződéseken alapszik.” Főrendi napló, 1848. 348—349. p.