Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - TANULMÁNY - Gergely Jenő: Az izraelita felekezet és a zsidókérdés Magyarországon
8 Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000) Az izraelita felekezet vallási vezetői által is megerősített adatok alátámasztják azt a közismert tényt, hogy az 1944-es népirtás, a deportálások során a vidéki zsidóságot érte a legnagyobb, gyakorlatilag a megsemmisülést jelentő veszteség. A több hullámban történt deportálás előbb a visszacsatolt területekről, a Kárpátaljáról, majd Észak-Erdély- ből, utána az Alföldről és végül a Dunántúlról ment végbe. A budapesti gettó deportálását Horthy Miklós kormányzó — nemzetközi nyomásra, az Apostoli Szentszék, a semleges országok követségeinek, a hazai egyházak vezetőinek tiltakozására, de közvetlenül a csendőrpuccs hatására — megakadályozta. Bár óriási szenvedések vártak a fővárosi zsidóságra is, és a nyilas rémuralom hónapjaiban a megsemmisülés fenyegette, pontosan nem számszerűsíthető része túlélte a háborút. Ha figyelembe vesszük, hogy a századfordulótól 1944-ig a főváros lakosságának mintegy negyedrésze izraelita felekezetű volt — ami akkor is messze meghaladta az országos átlagot — a felszabadulás utáni szituációban a vidéki zsidóság gyakorlatilag eltűnt, megsemmisült vagy nem költözött vissza korábbi megaláztatásai színhelyére, ismét a fővárosba, Budapestre koncentrálódva kezdte új életét a megmaradt magyar zsidóság. A felekezeti állapot és a földrajzi elhelyezkedés mellett felmerül az izraelita felekezetűek 1945 utáni társadalmi összetételének, a magyar társadalomban való gazdasági, politikai és kulturális elhelyezkedésének a kérdése. A magyar zsidóság 1945 utáni megváltozott társadalmi állapotát Bibó István így jellemezte: „Mindenekelőtt az a helyzet — a nagytőke államosításától eltekintve is — a zsidó egzisztenciák azt a szétromboltatást és szétszóratást, amit a zsidótörvények és zsidó üldöztetések alatt szenvedtek, nem tudták kiheverni és nem tudtak az egész gazdasági életben úgy visszaépülni, ahogyan be voltak épülve, s erre való kilátásaik most, amikor a szocialista átalakulás megkezdődött, csak csökkenni fognak.”8 Bibó szerint széttörtek vagy eljelenték- telenedtek a zsidóság nem-vallási szervezetei, esetleges érdekérvényesítő eszközei is. Mi ezzel szemben 1948-ban a helyzet? „Köztudomású, — mondja ugyancsak Bibó — hogy ennek megfelelően viszont megnövekedett a közszolgálatban, államosított gazdasági életben és pártszervezetben [ekkor már egypártrendszer van, tehát az MDP-ről van szó — G.J.] elhelyezkedők száma,” amit azonban Bibó nem minősített olyan szemmel látható „zsidó hatalomnak”, mint minősíthető volt az egykori „zsidó tőke” gazdasági hatalma. 8 BIBÓ ISTVÁN: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Válasz, 1948. 10—11. sz. Újabban közölte: HANÁK PÉTER (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Bp., 1984. [továbbiakban: HANÁK (szerk.), 1984.1 286. p.
