Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Vilmos: Ökumenikus tendenciák a 19-20. századi magyarországi városi temetkezésben
Tóth Vilmos: Ökumenikus tendenciák a városi temetkezésben 121 sével, de a gyakorlatban természetesen csak az újonnan létesített temetőkre vonatkozott. Számos városban máig fennmaradtak a keresztény felekezetek egymástól elkülönülő temetői. (Jellegzetes példákat szolgáltatnak erre Kecskemét, Miskolc, Nagybánya, Rohonc, Selmecbánya, Sopron vagy Szentendre sírkertjei.) A temetkezésben így törvényi alapot is kapott a valós tendencia: megváltozott a keresztény felekezetek közti viszonyrendszer, átjárhatóbbá váltak az őket elválasztó határok. Ezt elősegítette az is, hogy a Mária Terézia-féle rendelet óta elvben tilos volt a templomokba és a templomkertekbe való temetkezés. A gyakorlatban mindkettőre akadt példa, de a temetők használata a 19. századi Magyarországon már abszolút dominánssá vált, még egyházi személyek esetében is (kivéve az érsekeket). A köztemetőkben tehát vegyesen temetkezhettek az egyes felekezetek. Létezett persze számos példa arra, hogy az adott temető egy-egy részterületét valamelyik felekezet preferálta és szinte ki is sajátította, de többnyire ténylegesen a keveredés volt jellemző. Az egyre gyakoribb vegyes házasságok is ezt erősítették. A felekezeti szegregáció megszűnését az urbánus temetkezésben két fontos tendencia kísérte: a síremlékek elvilágiasodása (a vallási szféra verbálisán, de főként ikonográfiáiig háttérbe szorult), illetve az egyes felekezetekre jellemző speciális városi síremlék-típusok eltűnése (új típusok alakultak ki, amelyek már nem a felhasználók vallása szerint különültek el egymástól). A két tendencia lényegében ugyanannak a jelenség-együttesnek két lehetséges olvasata. A 19. századi városi temetők reprezentatív síremlékein hangsúlytalanná vált a vallási szféra. A primer, általános jelképek (a kereszt, a kehely) többnyire továbbra is szerepeltek, de inkább csak az ikonográfiái tradíció miatt. A vallási szimbólumoknál azonban sokkal fontosabbakká váltak a nemzeti jelképek és motívumok. A felekezeti hovatartozás kiemelése helyett a magyarság kihangsúlyozása került a középpontba. Emellett a korábbiaknál fontosabbá vált az egyéniség bemutatása, az egykori tevékenység, az alkotások ismertetése. Az általános, általában antik eredetű, a melankóliát vagy a pátoszt megjelenítő allegóriák is előtérbe kerültek a keresztény jelképekhez képest. A nemzeti jelképként szolgáló figurák és motívumok egyfajta kvá- ziszakrális státusba kerültek. Ennek legjellegzetesebb funerális példái: a magyar vitéz (ősmagyar harcos, kuruc, huszár vagy honvéd), a népviseletbe öltöztetett alak (főként pásztor- vagy parasztfigura), a
