Egyházi Élet, 1918 (3. évfolyam, 2-7. szám)
1918-06-01 / 6. szám
EGYHÁZI ÉLET. •8 1918 Junius. gert, a ki az Utrecht mellett újonnan alapított testvérközségben, Herrndykben, mint boltosinas kapott alkalmazást. A tizenöt éves ifjú jövevényt csakhamar mindenki megszerette. Isten nem egy értékes talentumot adott neki, igy pl. azt, hogy nagyon könnyen tanult idegen nyelveket; azután azt, hogy a mit reá bíztak, azt pontosan lelkiismeretesen elvégezte s hogy nagyon életrevaló fiú volt. Mégis nem sokáig maradt Hollandiában. Érzékeny lelke nem bírta tovább durva és tulszigorú gazdája gorombaságait s egy Amerikába induló hajón titkon a szülőihez vitorlázott. Nem sok idő telt bele és az életrevaló ifjú már is beletanult azokba a kézi ügyességekbe, a melyekre ott az őserdő közepén, az irtatlan vadonban szüksége volt. Ha kellett, irtotta a rengeteget; ha kellett, megmunkálta a földet vagy őrizte a nyájat; ha látta, hogy fogytán van az eleség, vette hálóját és elment a folyó partjára halászni vagy pedig lesbe állt fegyverével az erdő sűrűjében és csakhamar jóizü szarvaspecsenyével kedveskedett szüleinek. Néhány év múlva átköltözött szüleivel Pennsylvániába, a hol több más, Herrenhutból származó testvérekkel Betlehem nevű uj gyarmatot alapítottak. Ám az Ur nem azt akarta, hogy Zeisberger ügyes vadász, szorgalmas telepitvényes, hanem azt, hogy az ő apostola legyen, hogy lelkeket vezessen az örök élet forrásához. S erre az apostoli munkára következőleg készítette elő. Zeisberger már ifjú korában nem volt hitetlen, de nem is volt még Istennek embere. Szivével félig a világé volt. De Büttnernek, az indiánus misszionáriusnak egy igehirdetése úgy a szivébe markolt, hogy sürü könnyhullatás és forró imádság közepette teljesen átadta magát az Urnák, megtért és egészen elszakitotta magát a világ hiábavalóságaitól. Ellenállhatatlan vágy ragadta meg szivét, hogy az amerikai őserdők vad őslakói előtt tegyen bizonyságot az Ur Jézus Krisztusról. Nem tanácskozott többé sem a testtel, sem vérrel, nem nézett többé hátra, hanem rátette a kezét az ekeszarvára, Legelőször is az indiánusok nyelvét akarta megtanulni, hogy velük szóba állhasson. Éppen akkor kapóra jött, hogy Pyrläus miszszionárius iskolát nyitott, a melyben fiatal embereket az indiánusok nyelvére tanított. Zeisberger is beállt tanítványai közé és buzgalma oly nagy volt, hogy társai csakhamar messze elmaradtak mögötte. Közben irokéz-indiánusckkal jutott érintkezésbe és ezeknek nyelvét is megtanulta. De Zeisberger jól tudta, hogy a nyelv tudása még nem tesz senkit sem miszszionáriussá. Mint Pál apostol a zsidóknak zsidó, a görögöknek görög volt, úgy Zeisberj ger is, hogy közelebb férkőzhessen az indiánus szivekhez, megfigyelte azok esZejálrását, szokásait, sajátságait és lassanként ő is, mint a vadak, oly szűkszavú, hallgatag ember lett s ha beszélt, akkor is olyan sajátságosán, olyan igazi indiánus módon mondta el mondanivalóját, mint az ő rézbőrű testvérei. Az előkészület emez iskolája után Zeisbergernek még a megpróbáltatás két iskoláját kellett kijárnia. A többi fehér ember módjára Zeisberger is szálka volt az európaiak által sanyargatott, kizsarolt indiánusok szemében. Mikor 1 744-ben egyik barátjával a mohikán indiánusokat látogatta, hogy életmódjukat, lelkivilágukat jobban megismerje, az indiánusok társával együtt elfogták, New Yorkba hurczolták, a hol két hétig sanyargatták a börtönben. Alig szabadult ki a börtönből, püspökét az irokéz indiánusok közé kellett kisérnie, hogy ott megújítsák velük azt a szövetséget, melyet két évvel azelőtt gróf Zinzendorf kötött az evangélium szabad hirdetése tárgyában. Keserves útazás volt ez, de tanulságos. Uttalan utakon, irtatlan rengetegekben, veszélyes mocsarakon keresztül, ellenséges néptörzsek között, sokszor napokon át éhezve, szomjazva bolyongtak. De az isteni gondviselés csodálatosan őrködött felettök. Mikor első Ízben elfogyott az ennivalójuk és teljesen kimerülve vánszorogtak a nagy rengetegben, egyszer csak egy jó darab medvehús csüngött egy fa ágán. Valamelyik indiánus ejthette el a medvét s talán nehezére esett az egészet hazavinni, azért akasztotta azt a darabot a fára. Mikor másik alkalommal fenyegette őket az éhenhalás veszedelme, egy kis sekélyes patakhoz értek, melyben annyi halat fogtak, hogy nemcsak mindnyájan jól lakhattak, hanem tartalékul egy csomó szárított halat is vihettek magukkal. A kegyes Zeisberger ezekből a jelentéktelennek látszó eseményekből is levonta a vallásos tanulságot, hogy az Ur nem hagyja el azokat, a kik az O dolgában hűséggel fáradoznak. (Folytatása következik.)