Egyházi Élet, 1918 (3. évfolyam, 2-7. szám)
1918-04-01 / 4. szám
EGYHÁZI ÉLET. 10 1918 Április. SZÉPIRODALMI RÉSZ. mm A TYUKLEVES. Irta Zsoldos László. Nagyanyám, a ki (leglalább az én hitem szerint) nagyon szépen tudott mindenféle aprócseprő dolgot elbeszélni, odavonta szöszke fejemet az ölébe, és keskeny fehér kezével, a melynek fején áttetszőén kanyarogtak a liláskék, finom erek, sápadt arczomat czirógatta: — Mondsza, mókuskám, meddig tudsz már számolni a számoló gépen? Én, tudniillik hogy akkoriban, a mikor ez történt, első elemista diák voltam, büszkén fordítottam feléje az arczomat: — Huszonötig, nagymama! O jóságos és azért, Istenem, mégis oly okos szemével (holott a jóság meg az okosság nem ikertestvérek) s.zeliden tekintett rám, miközben lágyan suttogó hangján folytatta: — Huszinötig, mókuskám? Az már derék dolog! Látod, ha én az átélt éveim során vissza számolok huszonötig, akkor — no ejnye — milyen régi kis történet is jut eszembe énnekem akkor! És, miután felkönyökölve az ölében, megkértem, hogy mesélje el azt az érdekes történetet, elmondotta, úgy, a mint itt következik. — Huszonöt évvel ezelőtt, mókuskám, a nagymama is fitalabb Vol még huszonöt esztendővel, mint mostan, az édes mama pediglen épen akkora pötyömnyi gyerek volt, a milyen most te. (“Jé, hát az édesmama is ilyen kicsi volt?!’’) Biz’ ilyen, mókuskám, csakhogy ö szoknyácskában járt és be volt fonva a haja, mint a kalács. (“Aj, nagymama, beh szerettem volna akkor élni, hogy együtt jártam volna iskolába a mamával!”) — Csacska te; akkor még nem is járt iskolába, mert mindössze öt éves volt. Elég az ahoz, hogy az édesmama piczi volt és volt neki egy kitűnő játszópajtása, egy nagy vörös tyuk. A tyuk mindig körben lépegetett az udvaron, (nem a baromfi-udvaron, hanem a miénken), és séta közben egyre csak azt mondogatta, hogy: kot-kot-kot-kot. Az édesmama pedig hátradugta az öklömnyi kezét, és ő is körben sétált a tyúkkal az udvaron, illő komolysággal mondogatván utána a tyúknak: tot-tot-tot. Aztán Kati — igy hívták a tyúkot — hirtelen megállt s hangosan sikoltott, hogy: kodkodács! és ettől az édesmama úgy megijedt, hogy lélekszakadva futott fel a tornácra. Hanem ez csupán eleinte volt igy, mert utóbb egészen megbarátkoztak, és az édesmama nem félt tőle. Nos, la nagy vörös tyuk egyszer csak beteg lett. Valaki, nem tudtuk, hogy kicsoda, megdobta szegényt a kerítésen keresztül kavicscsal, — mert a hogy megnéztük, látszott a testén a, tolla alatt a kék folt az ütéstől, ---- és ettől Kati sérülést kapott. Nem kotkodácsolt többé jókedvűen és nem lépegetett körül büszkén az udvaron. Hanem szomorú volt és gubbaszkodott, akár csak te, mókuskám, a mikor a sok habos tortával elrontod a gyomrodat és buslakodol. Az édesmama, a kinek már igen a szivéhez nőtt a Kati, kedveszegett volt, folyton abajgatta s untalan az ölében akarta cipelni a tyúkot, hogy — úgymond — meggyógyítsa, csak hogy nem bírta ám, mert Kati nagy volt, az édesmama pediglen kicsiny. Nem használt az abajgatás, és Kati, a szegény vörös Kati harmadnapra megdöglött. Volt sirás. Az édesmamával nem lehetett bírni. Még jobban sirt, mint te, a mikor rósz fát teszel a tűzre és nem visznek el sétálni. (Jaj Istenem, hát az édesmama is sirt? Én azt hittem, hogy mindig csak mosolygott, mint........ mint a napsugár!) Nos, igen; az édesmama szeméből potyogott a könny, akár ia záporeső. És ki tudja, talán még mostan is sírna, ha épen akkor, a mikor legjavában sirt, oda nem kerül a konyhából az öreg szakácsnő. — Tekintetes asszony, tudom már, ki dobálta meg a Katit! — Kicsoda? — kérdeztem szigorúan, mert magan is haragudtam az ismeretlen tettesre, a miért úgy megrikatta az én kis leányomat. — A harangozó fia, tekintetes asszony! — Misi? — szólt közbe most, abbahagyva a sírást, az édesmama. — Az már hat éves, és mégis gyilkol a nyavalyás ? ! — Igen, kis kisasszonykám, — fordult az édesmama felé a szakácsnő. — Biz:’ a Misi
