Egyházi Élet, 1918 (3. évfolyam, 2-7. szám)
1918-04-01 / 4. szám
EGYHÁZI ÉLET.------11 1918 Április. gyerek lehetett Kati gyilkosa. Mert úgy esett a dolog, hogy a harangozóné, miért olyan régóta beteg, mindig kapott a konyháról valami apró-cseprő étel maradékot, és ettől aztán úgy elkényeskedődött, hogy szerdán átjött a konyhára a Misi, és azt mondta nekem:----Mári néni, vágjon le egy tyúkot, mert az édesanyám tyuklevest szeretne enni. Méregbe jöttem, hogy már még mit nem követelne tőlünk az istenadta, és ráfogtam a gyerekre a sodrófát: — Takarodsz ki, te semmirekellő! Mondd meg az anyádnak, hogy ha tyuklevest akar enni, hát előbb neveljen tyúkot! A Misi gyerek nagyon villogó szemmel nézett rám vissza, a mint kihesseltem a konyhából, és....... Ebben a szempillantásban, mókuskám, megkondult a templomban a harang. — Vájjon ki halt meg ismét? sóhajtottam csendesen. Arra ment a kerítés alatt egy gazdaember. — Ki halt meg, szomszéd? — kiáltott rá a szakácsnő. Az megbillentette a kalapját: — A harangozóné. Az ember tovább ballagott, minálunk pedig hirtelen csönd támadt a tornáczon. Csak az én kis leányom, az édesrriama, törte meg, percek múltán, a hallgatást. Belecsimpajkodott a szoknyámba s rám vetette az előbbi sírástól még könyben csillogó szemét. — És nem kapott tyuklevest, mama. Most, mint valami igen szomorú, vad jelenés, bőgve futott el a kerítésünk alatt a harangozó fia, a szegény kis árva kicsi gyerek. És a mint arra szaladt, nagyot csapott a kis öklével a kerítésre, miközben, mintha csak átkozódni akart volnla* a sírástól elfúló hangon kiáltotta be, másik kezével a tornácz párkányán heverő nagy vörös tyuk holtteteme felé bökve: — Tekintets asszony, nem adtak tyuklevest az édesanyámnak! Meghatottan pillantottunk egymásra. Az édesmama, az én kicsi leányom, a szeméhez dörzsölte a tenyerét, mialatt pityeregve mondta: — Mamuskám, inkább odaadtam volna Miskának a Katit. Most talán élne a mamája. Elhallgattunk, mókuskám. (“Nincs tovább, nagymama?”) Nincs lelkem, a minek egyszer vége, az nincs tovább. A MEGSZOKÁS HATALMA. (M.) Azt hiszem, hogy minden népnél neg van, de a mi magyar népünknél különösen meg van a régi, megszokott dologhoz való ragaszkodás. Nem is csudálkozhatunk ezen, mert hiszen amit már gyermek korunkban megszoktunk, helyesnek találtunk: azt elhagyni, vagy más szokást fölvenni, nem igen szeretünk. A gyermek-kor benyomásai, akár jók, akár roszak legyenek is azok: többé-kevésbbé megmaradnak a férfi korban is. A megszokotthoz való ragaszkodás és ennek természetessége azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy annak csökönyösségig kell mennie és attól elfordulni nem szabad. Ha igy volna: akkor a világ sohasem haladna előre. Sőt ellenkezőleg, nekünk vizsgálnunk kell mindeneket és mindig jobbra, a helyesebbre kell törekednünk. A mi népünknél ilyen, régi, még hazulról hozott megszokás számtalan van. Ehhez csökönyösen ragaszkodnak és a legnagyobb nehézségbe ütközik hiveinket az ellenkezőről meggyőzni még akkor is, ha az a régi megszokás helytelen felfogáson alapult. Igen sok kellemetlenségem volt pl. azért, mert egy alkalommal, a vasárnap délelőtti Istentisztelet alkalmával s azzal kapcsolatban elvégeztem egy esketést. Azon senki sem ütközik meg, ha az Istentisztelet keretében kereszteltünk, mert azt megszokták már hazulról. Az esketés ellen azonban már tiltakoztak, mert ilyesmit otthon nem láttak soha. A mi vidékünkön pl. az esküvők mindig keddi napon vannak s talán azon is megbotránkoznának, ha valaki a hét más napján csinálna lakodalmat. Hogy pedig valaki éppen vasárnap esküdjön: ez egyértelmű volna a szentségtöréssel. Pedig hát egy ifjú pár eskütétele nem egyébb, mint egy egész életre kiható Istentisztelet. Hasonlóképen megütköztek egyháztagjaink közül sokan azért is, mert Urvacsoraosztás alkalmával kereszteltem. Természetesen, ez is csak a megszokás következménye. Odahaza, a rendesen néhány száz lelket számláló falucskákban, ilyesmi nem igen fordul elő. Hiszen olyan ritkán fordul elő egy-egy kereszteléjs, hogy pl. amikor mint rendes lelkész, először kereszteltem, szinte gondolkoztam rajta, hogy hogy is kell ezt csinálni?
