Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1917-08-01 / 8. szám
EGYHÁZI ÉLET. 1917. Augusztus. 6 A LEGNAGYOBB HŐS. Irta: Zempléni Árpád. I. Nabu-kudrusz úr, a nagy hős, a szent, Babilon úra, szobrászához ment. Királyok vonják trónos szekerét, Sugárzó két nap rajt a két kerék. Lóhátas rabnők pálma levelével Hűsítik arczát szellő hűs lehével. A szobrászmester, nincs honában párja, Ékes tornáczán meghajolva várja. Fodros hajában gyémánt csillagok, Befont szakálla gyöngysortól ragyog, Virágos köntöse eltakarja térdig. Szumérűl szól, a szolgák meg sem értik:---- “Nap fia, hős úr! ég hozott e lakba, Hol ezer képben te vagy kifaragva; Dicsőséged ihlesse kezemet, Mig rá nem száll a vég naplemenet!" — “Ur Dingir áldjon, ragyogó művészem, Táplálja lelked s oltalmazza vészben.” A műterembe lép a nagy király__ Nem látta régen s meglepetve áll. A képek sorában hatalmas élet Vonúl előtte... nézésébe mélyed: Rémes csaták, hol tízszeres az ellen, Szittya, zsidó, méd pásztor-népek ellen. Hadi kalandok, nagy vadászatok Ábrázolási függnek sorban ott. Bronzkép, cserépmű, márvány s alabástrom, O küzd mindannyin, lelkesedten, bátran. Itt kocsijában vágtat a nagy úr S egy rátámadt oroszlánt leszúr; Amatt lóhátról hódol a puszták királya, Odább két lábra állt a puszta vadja S ő szakállánál fogva megragadja. S mig az karmával jobb karjába tép, Megfogja ballal szörnyű ellenét. Királyi tettek, merész párbajok, Láttokra szive büszkén feldobog, Hogy igaz a hír, mely felőle jár: *— A legnagyobb hős Nabu, a király! II. Fölemelé a nagy-úr szemeit:---- “Ez utolsó kép, mondd csak, mi ez itt?”---- "Gyermeki emlék,----szól az könnyedén, E nő anyám s a kis fiú öcsém.”---- "Beszéld el!" — bólint Nabu kegyesen.---- "Anyám főzött a vályog tűzhelyen, Öcsém pár éves, alig gagyogott, A katlan alá rozsét dugdosott. Mig anyám, perezre, hajlékába fordul, Oroszlán jött ki a narancs bokorbúi S a kis fiút derékon megragadva, Mint egy gidát, szörnyű szájába kapta. Sikolt a gyermek, anyám megjelen,” — 'Tovább, tovább csak!’ — szól a fejedelem — "Anyám szivét elfogja iszonyat, Néz, lát, határoz pillanat alatt: Megragadá a rabló állatot, Egy szalma csóvát földről felkapott, A tűzbe mártá és azzal----neki! Meghal, nem fél, de szemét kisüti! — Add fiamat! — A dúvad futna, de Fogja szakállát s fút anyám vele S az égő csóvát csapkodja szemébe, Mig, mint a tarló, kigyúl sárga képe S a gyermeket a földre ejti le__ Anyám leroskadt, ott maradt vele. Öcsém beteg lett, a bestia vak, Égő sörénnyel elfutott a vad....” Megállt a művész, szeme könyben égett: ;— “Erről faragtam, Felség, ezt a képet.” * Nabu csak néz, néz, álmélkodva hallgat, Szivébe nyájas érzetek fúvalnak. Majd szól, merengve, mint az orgona: — “A legnagyobb hős — az édes anya. — Édes anya csak egy lehet; az édes anyát nem pótolhatja senki sem. — A hálátlan gyermek a föld legnehezebb terhe. — Isten Után első sorban az édes anyának tartozik a gyermek mindennel, SZÉPIRODALMI RÉSZ.
