Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1917-07-01 / 7. szám
EGYHÁZI ÉLET. 8-1917. Julius. fiának a másikat, akkor is összekerült volna a két nagy föld egy kézbe. De a közvélemény rosszul számított. András gazda a temetés óta nem tudott ránézni a menyére. Megutálta. Az önkritika is csak igazán müveit lelkek sajátja. András gazda a saját lelkiismereti furdalásáért is ezt a nyomorult aszszonyt okolta, a ki pedig úgy igyekezett, hogy mindent a gazda kedve szerint tegyen. Alig múlt el három hét, András gazda a falu hihetetlen bámulatára hazaküldte a menyét s utána megint kijelölték a mesgyét a két birtok között. Ezt előzőén az történt, hogy a Gyula hazaküldött holmijában talált András gazda egy levelet, a melyben jelenti, hogy rohamra készülnek s ha elesnék, arra kéri az édesapját, hogy ha már nem lehetett a Márton Katica a felesége, hát legalább az apja segitse őket a szegénységükben, ne hagyja el őket, gondoljon rája meg a szüleire és a testvéreire is, a kik mind szegénységben élnek. Nagy lett a faluban újra a csodálkozás, a mikor az özvegy hazamenése után egy hétre a zsellér Márton família mindenestől beköltözött a fényes Simon portára, a szülék, a Katica, a két kamaszfiu, meg egy rokonlány. Mikor igy megtelt a ház s ennyire bevalósult a Gyula fiú utolsó kívánsága, András gazdát egyszeriben mintha kicserélték volna, elnyugodott a lelküsmerete, jókedv tanyája lett a Simon porta, ha a Gyuláról naponként meg is emlékeztek. Minden fájdalomból kiveszi az idő a fullánkot, igy van ez jól. A háború húzódott. Elvittek minden bérest, elvitték a szolgalegényt is. Sok föld bevetetlen maradt a határban, de a Simon András házánál most nagy kincsnek bizonyult a dolgos Márton-család. Versenyt munkálkodott velük a gazda is, a ki addig egész életében csak kényelmeskedett. A szorgos, de nem sanyarú testi munka egészen átalakította a gazdát. Megfiatalodott és egyben jó ember lett. Úgy kapált a Katica mellett, mint egy suhanc s vígan is, meg csodálkozva is nézte-nézte, a mint kapálás közben előrehajló homlokáról szaporán hullott alá az édes anyaföldre a verejtéke, a mit eddig nem ismert s a minek gyöngyöző nedvében végleg letisztult a leikéről az úrhatnám gőg. Eddig a rangért szerette a földet, most már önmagáért, meg talán egy kicsit azért is, mert a Katicával együtt kapáltak, Katica is szívesen volt a gazdával, mert azt a hatalmas szál, szép, tekinélyes férfiembert, a ki úgy bírta a munkát s a mellett mindig jókedvű volt s a ki a fia szivbéli mátkája iránt annyi gyöngédséggel viseltetett, nem lehetett nem szeretni. 111. Meghozták az újságok a nagy hirt, hogy sorozásra viszik a negyvenkét évesen fölülieket is, mert kell a hazának a katona. Bement a sorozásra az András gazda is. Este a vonattal jöttek meg a besorozottak, hangos nótával, tömérdek nemzetiszinü pántlikával. Kiment elébük az állomásra az egész falu. A hogy leugráltak a vonatról, András gazda tekintélyes szavával nagy tréfásan egyszeribe glédába állította a csapatot s maga állt az élére. A bor tette-e vagy a nagy dicsőség, szó a mi szó, az történt otthon, hogy András gazda lefejtette pörge kalapjáról a hosszú pántlikát s tréfás enyelgéssel odaadta a Katicának, mondván, hogy ha ő is ott marad a csatatéren, őrizze meg szeretettel. Mindenki tréfás választ várt a Katicától a tréfás szóra, de nini, mi a csoda, azon mód kibuggyant a köny a Katica szeméből s úgy elszaladt, mint az ijedt őz s a mint futott, messzire lobogott a kezében a nagy pántlika. Csak nehezen tudták előkeriteni, de a vacsora alatt a világért se nézett föl a tányérról. Vacsora közben az egyik kamasz megszólal: “Nini, az András bácsi pánti káját betette a Katica a keblébe, kilátszik a vége.’’ Katica lángvörösen ugrott föl az asztaltól, az András gazda meg úgy elsápadt, mint a fal. De aztán valami csudálatos fény ragyogott a regruta szemében, eddig nem ismert boldogság sugára, a következő percben azonban egyszerre csak leborult két izmos karjára s hoszszan, hangosan zokogott. A háznép csak nézte, bámulta, ugyan örömében sir-e, vagy valami emlék bántja a hatalmas embert? A zokogás hangjára a Katica is visszasompolygott a gazda háta mögé s rálette kezét a vállára. Márton zsellér uram pedig a maga egyszerű eszének tiszta logikájával imigyen törte meg a kincs hallgatást: — Ne sirjék annyira gazduram, a mi vót, az vót, a ki pedig regruta, az következésképpen fiatal is, ---- s mikor erre a regruta csodálkozva fölemelte könyvtől ázott arcát, a Katica rátette a pontot az apja szentenciájára.
