Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1917-07-01 / 7. szám
EGYHÁZI ÉLET. 7 1917. Július. csak hazament. Nem volt az ő lénye arra berendezve, hogy az ő bikaforma, nagyakaratu apjának ellent tudjon állni, s az egész falu botránkozása, no meg irigykedése között esett meg a gazdag Simon Gyula gyerek esküvője a még gazdagabb Szántai özvegyas3zonnyal, s azután már a négyökrös fogatok nem egymás mellett, hanem egymás mögött jártak künn a földeken s fölszántották a mesgyét is, minek az, hisz most már együvé tartozik a két nagy föld, a hogy két tenger találkozásánál sincsen mesgye. A gólya persze nem jött a ház tájára, a hogy az újsütetű fiatal Simonnénak azelőttről se volt gyereke s nagyon szomorú házasember lett a Gyulából. A nagy vagyon megvolt, de nem tellett benne öröme, mindent csak úgy félszájjal csinált és sohase mutatkozott még a gazdakörben se. 11. Mindez még a világraszóló nagy háború előtt volt. A hogy kitört a háború, a Gyulát mindjárt elvitték katonának s hamarosan meg is jött a hire, hogy elesett. Simon András szivébe őszinte gyász költözött, mert nagyon szerette a fiát a maga módján. Ha csak sejthette volna, hogy a fia ő előtte hal meg, másképpen bánt volna vele, de hát ki gondolt volna ilyesmit. A természet rendje szerint az apának kell előbb meghalni, s ő neki, mint apának, kötelessége volt a fia jövőjéről helyesen gondoskodni s nem szabadott engedni, hogy bolondot cselekedjék. Nem is engedte magában fölülkerekedni a lelkifurdalást, a miért a szegény jó Gyula fiát elszakította attól, a kit szeretett s oda erőltette a gazdag, idősebb aszszonyhoz, de azért úgy egészen titokban itt-ott mégis valami megbánásféle belenyilallott az oldalába s szomorú ember lett belőle. Egyedül maradtak ketten a menyével. De hiába kellemkedett neki a kétszeresen özvegy menyecske, András gazda még csak nem is mordult feléje. Mindig a fián járt az esze. Sok nagyúri barátja hamar kijárta neki, hogy kimehetett a csatatérre, megtalálta a fiát s természetesen hazahozatta az édesanyja mellé a hazai földbe, muskátli-meg rezedabokor alá. Fényes, nagyúri temetést rendezett neki, rangjához méltót. Ott volt a környékről minden ur, a mi még bánatában is jólesett Simon Andrásnak. Kijöttek a tiszturak is a városból, mert Gyula hősiesen viselkedett a csatában. A mikcr a tiszteletes ur, miután András gazda apai bánatát letárgyalta, a halotti beszédjének terminológiája szerint való bánatos özvegyhez irányitá kenetteljes szavait, a kitől szerető férjet ragadott el a halál, az özvegy éktelen jajveszékelésbe tört ki, azt vélvén, hogy mint gyászoló hitvesnek ez a kötelessége s András gazda kétszer is oldalba lökte a menyét, hogy ne ordítson már annyira, mert megszólják az urak. A koporsótól tisztes távolban állt egy sudárnövésü husz-huszonkét éves szép leány. Egyszerű perkálruha volt rajta.Tekintete igazi nagy bánatot tükrözött vissza s arcán dúsan peregtek alá a könyek, de nem tüntetett a zsebkendővel, nem is sirt hangosan, hanem csak állt-állt némán, az őszinte bánat súlya alatt kicsit meghajolva, mint a ki nem a világ számára gyászol, hanem saját magamagának. Egész megjelenése zsellérleány volta ellenére is valami előkelőséget mutatott, a mire sok a példa szinmagyar vidéken. András gazda könytől fátyolos szeme is meg akadt a fájdalmában is kedvesarcu leányon s tüstént megeszmélte, hogy bizonyosan ez lesz az a leány, a kit a Gyula szeretett. András gazdán ekkor valami nagyon furcsa érzés vett erőt, a mi először is abban nyilvánult meg, hogy elhúzódott jajgató menyétől s egy lépést tett oldalra, mintha ez a szegény asszony lenne a hibás. Az egyszerű népben a kegyeleti érzés gyönge lábon áll, az csak finomabban kialakított lelkekben honol. Azért a temetés után harmadnap már megindult a találgatás, hogy And rás gazda elveszi-e feleségül menyét? A többség odanyilatkozott, hogy biztosan elveszi. Az András gazda még csak negyvenhat éves, csupa erő és egészség. Hogy a béreseinek imponáljon, a cséplésnél akárhányszor félkézzel emelt föl egy-egy zsákot, de a mellett maga régtől fogva testi munkát nem végzett, a fia lakodalmán ellenben két óra hosszat sokkal különben járta a csárdást, mint a fiatalok. Szó a mi szó, a falusi közvélemény kimondta á szentenciát, hogy a ki még ilyen legény a talpán, az egy födél alatt élő menyével nem maradhat csak úgy a régiben,úgyis korban éppen összeillenek s kár is, hogy mindjárt helyből nem ő vette el a Szántainét, hagyta volna a
