Egyházi Élet, 1916 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1916-11-01 / 3. szám
EGYHÁZI ÉLET. 2 4916. November. szólítjuk meg, kit igazán szeretünk, Istent, embert egyaránt. Hát a dalunk? Hát a zenénk?! A mint egyedül áll a magyar, úgy zenéjének sincs pár ja a széles világon. Hisz már nyelve is tökéletes zene, hogyne volna hát hóditó dala, muzsikája? Szivbeli érzelmek: öröm, bánat, epekedés, remény, vigság, szomorúság, szerelem, szabadság, dicsőség van a magyar zenében és igazán csak ebben van. Azt mondják, hogy a hegedű csak száraz fa és zenéje csak húr-rezgés. Elhiszem, hogy az egy cseh muzsikus kezében. De a magyar kezében a hegedű maga a magyar szív, maga a magyar lélek ezer és ezer érzéseivel. Nevessenek bár ki, a kik az élet jelenségeit felületesen vizsgálják, én kimondom a tényt: itt az idegenben magyarságunk hosszas felmaradásának egyik legerősebb biztosítéka a magyar zene, a magyar muzsika. Bizony megszereti az uj nemzedék magát a népet is nyelvéért, zenéjéért! Semmi sem hat oly igazán lelkére, mint beszédünk és muzsikánk gazdagsága. No meg a mi e kettővel rokon, magának a népnek áldott jó szive. Mert a magyar népnél nincs vendégszeretőbb, munkásabb, vallásosabb, dicsőbb, hősiebb, szabad ságra jobban vágyó széles e világon. Keble az érzelmek gazdag tárháza. Vizsgáljatok meg egy más nemzetbelit, alkalom van itt rá elég, s azt találjátok, hogy minden más nép hideg, még szeretetében sem tudja éreztetni azt a melegséget, a mit bizonyára érez, de nem tudja kifejezni. Csak a magyar képes erre, csak ő tudja a szeretettel éreztetni annak melegségét is igazán. Csak nézzétek meg a mostani háborút. Az a kigunyolt, lenézett barbár nép oroszlánként védi magát, oroszlánként tapossa el elleneit. A lelkében élő szikra lángot vetett s honszerelme mennyei glóriájával áll előttünk tündöklő fenségben. A milyen nagy a béke idején honának szeretetében, nyelvében, zenéjében, erkölcseiben: oly csodálatra méltó szörnyű haragjában, midőn szablyáját családja,nyel ve, szabadsága s hazája védelmére vonja ki. Mert azt nem kell magyarázni, hogy ez védelmi harcza a magyarnak. Én nem vagyok hive a háborúnak, sem mint ember, sem mint keresztyén. Vérontás, ember gyilkolás az mindenképen. De a magyar nép ügyét igazolva látom az Ur ama szavaiban: A kik fegyverrel Ölnek, fegyverrel kell elpusztulniok. S ha isteni igazság szolgáltatásként az Ur e mondása betelik az ártatlanul arcul vert, meggyalázott magyar nép elleneiben, abban csak az Ö büntető kezét láthatjuk. De hát mi, kik a béke idején oly hangosan ünnepeltünk, némán maradjunk-e? Mikor annyi fájó seb kiált felénk orvoslásért, összedugott kézzel üljünk-e? Mikor testvéreinket csodadolgok véghez vitelére buzdítja égő honszerelmük, alszik-e a miénk? Ők kibontották a zászlót s annak védelmében milliók és milliók hozzák vér és élet áldozatukat: hát a mi zászlónk hol van? Eszi a moly? Egy évtized előtt küldte hozzánk édes anyánk, akkor tízezrek üdvözölték, csodálták, esküdtek reá, azóta is megszellőztettük egypárszor, de hát most miért pihen? Nem azért lett küldve e drága ereklye, hogy a veszély idején honszeretetre s tettre serkentsen?! Nincsenek már az amerikai magyarságnak lánglelkü férfiai, kik Amerika szerte meghordozzák e zászlót, mint véres kardot, hadd hullna a mi fillérünkből is egy nehány a honszeretet szent oltárára? ! Más nemzetiségek csodákat miveinek, hát hitványabbak vagyunk-e mi? Tagadom! Mikor Gróf Károlyi s társai itt jártak, az amerikai ma gyarság a mostaninál sokkal kisebb célért ezreket áldozott sokkal rosszabb munka viszonyok között. Az a nép ma is él, az a nép ma is szereti hazáját, az a nép ma is áldozatra kész. Hol hát a hiba? Mi bennünk, a vezetőkben, kik alkotni tudunk Amerikai Magyar Szövetséget, Egyesült Egyletek Nagytanácsát, elköltjük pénzünket útiköltségre, sokszor eszemiszomra, dinom-dánomra, verjük öklünkkel a nagy tanács-asztalt, de most, mikor tenni is kellene, nem akad a papok, újságírók, bankárok s más vezetők százai közül hat, ki végig hordozza Amerika földjén a magyar zászlót, hogy tettre serkentse az alvó honszerelmet. Próbáljuk csak meg egy kissé félre tenni viszálykodásunkat, féltékenykedésünket, elaltatni egy kissé boszúnkat, s induljunk el arra a körútra és én biztosítom a felbuzdult lelkeket, hogy diadalmasabb utjok nem volt s nem is lesz, mert oly mezőkön fognak járni, minőket még nem láttak soha, az amerikai magyarság viruló s gazdag gyümölcsöket termő honszerelmek mezején. Ez legyen a mi leikeinknek nem romboló, de építő s áldást hozó szent háborúja!
