Egyházi Élet, 1916 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1916-10-01 / 2. szám
EGYHÁZI ÉLET. 10 1916. október. AZ ÖREG GRÓF ADOMÁNYA. Irta: Pékár Gyula. Az öreg gróf buzgó protestáns volt, kit erős hitéről ösmert a világ s jótékonyságáért tisztelt mindenki. Hosszú életén át mindenkor nemes célokért küzdött és sohse mulasztotta el, hogy hazája és egyháza iránt a munka s áldozat adóját lerója. Temérdeket adott már eddig is, de most uj és még tekintélyesebb donációval ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Nagy alapítványt tett anyja nevére az eklézsiánál. A dolog meglepésszerüen jött. A tanácsbeljek álmékodva olvasták az egyszerű hangon irt szerény levelet. A püspök ur meghatottan szólt: — Halleluja, minden özvegyek, árvák örüljetek! No de örüljenek a külföldre menő teológus ifjak is,—imhol a kegyelmes ur hármójuknak ad évente stipendiumot! És hadd lám csak, mennyi is fejenként az a summa?..... — Otszázharminchárom forint! Az urak egymásra néztek, — a püspök urnák orrahegyén állott meg az okuláré: — De furcsa numerus, atyámfiai! — Furcsa bizony. — Ugy-e? Ha több ötszáznál, mért nem már kerek hatszáz? Mi az a "33” ott? Valami jelentősége van ennek..... — Van ám, — szólt az öreg gróf, — és ez azzal kezdődik, hogy én bizony cseppet se voltam istenes lélek ifjú koromban. Ne tiltakozzanak, kérem, — magam mondom: korhely, kártyás, lator ember voltam én. És sajnálattal vallom ezt. Nem hogy öreg fővel az ifjúságot szidjam,, de mert őt, szegény jó édesanyámat gyakran szomoritottam vele. Pedig — Isten áldja haló porában — mennyit vesződött velem! Abból a csattos szép bibliából tanított, amit itt a kezemben látnak. Úgy emlékszem!... pici legény voltam még, a térdére ültetett s ebből olvasta nekem az evangéliumi történeteket. Hát sehogyse fogtak rajtam és hovatovább kevésbbé. Izgága lurkóvá nőttem fel, kivel nem bírtak már otthon. Egyik botrány a másikat érte, — jó atyám végre is megharagudott. Pusztuljak, mondta, a szeme elől, — menjek egy évre Heidelbergába. Ott tán majd megjavulok az erkölcsös németek közt. Én dacos fővel csak vállat vontam. Ha menni kell, hát megyek..... Fájt ugyan kicsit, hogy atyám oly szűkre szabta havi pénzemet, de azért erősen bizakodtam: majd csak akad mulatság ott is! Alig ügyeltem szegény anyám aggódó, szerető szavaira. Készülődéseim közepette ő titokban hozzám lopózott, mellém ült, magához vont és sírva úgy rimánkodott, javuljak meg már, térjek istenes életre! Sok mindent mondott, — ha tudnám, mit!..... Nem figyeltem én rá; jóformán csak akkor kaptam észbe, mikor a csattos bibliát láttam meg a kezében. Szinte megijedtem tőle..... — Fiam, — súgta anyám, ---- ha tudnád, mit szenvedek, hogy igy elszakítanak tőlem!..... Úgy féltelek! Ide nézz. Ezt a könyvet, legdrágább könyvemet utravalóul vedd tőlem. Itt a kulcsa, jól megőrizzed! — Jó, jó, — feleltem hanyagul, — köszönöm, mama. Édesanyám feddőn nézett rám: —Fiam, ne csak úgy immel-ámmal vedd. ígérd meg nekem, hogy ki is nyitod majd és olvasgatni fogod. Én csak vállat vontam: — Hát Ígérem. Könyein át mosolyogva nézett rám: — Köszönöm, fiam. Nem fogod megbánni. Atyám lépteit hallottuk, anyám sietve osont ki s én a koferem fenekére vetettem a csattos bibliát. Nem is gondoltam rá többet, annyival is inkább, mert másnap már liferáltak Németországba^ Uradalmi igazgatónk, a jó öreg Kropf kisért el, s ő nagy gonddal és szeretettel vetette meg az ágyamat az akkori diákvilág fővárosában. Ö is bőven ellátott jótanácsokkal.... szóval alig vártam már, hogy tisztuljon Heidelbergából. Magamra maradva fellélegzettem. No végre ismét nekem áll a világ! Feléje se néztem én az egyetemnek, hanem igenis beléptem a fehérsipkás Burschenschaftba, a Saxo-Corussok közé. És velük aztán uj for-SZÉPIRODALMI RÉSZ.
