Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002-04-01 / 2. szám
Egyházi Híradó 7. oldal A VIGASZTALÓ SZENTLELEK Id. Harmati Béla PÜNKÖSD Ti pünkösdi rózsák, Nyíljatok ki szépen, Jövel pünkösdi tűz, Ragyogj fel az égen! Sok közöttünk a bűn, Sok a csüggedt lélek, Jövel pünkösdi tűz, Régen várunk téged! Égesd ki a bűnünk, Bátorítsd fel lelkünk, Szentelj templomoddá, Végy lakozást bennünk! Jöjj az iskolákba! Serkents fel a jóra! Áldásod áraszd ki Minden tanítóra! Jöjj a templomunkba, Ébreszd fel a nyájat! Igehirdetőknek Adj beszélő szájat! Jöjj a hajlékunkba, Annyi a baj nálunk, Ó, áldott Szentlélek, Légy világosságunk! Ti pünkösdi rózsák Nyíljatok ki szépen, Jövel pünkösdi tűz, Ragyogj fel az égen! "...én pedig kérni fogom az Atyát, és másik pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké." János ev. 14,16 Minden embernek az életében vannak olyan pillanatok, amikor vigasztalásra van szüksége, így volt ez az elmúlt évezredek alatt és így van ez ma is, s bizonyára az idők végezetéig szüksége lesz minden kor minden egyes emberének vigasztalásra. Sokan el tudnák mondani, hogy életüknek egyegy nehéz szakaszában a vigasztaló szó milyen jó volt, milyen hasznos, segítséget nyújtó volt. Isten tud a vigasztalás iránti igényünkről. Tudja, hogy vigasztalás nélkül milyen elviselhetetlen terhek nehezednének ránk, és milyen óriási szükségben szenvedne életünk. Éppen ezért Urunk Szentleikében vigasztalót küldött övéinek. De ki volt az első? Jézus Krisztus! Ő volt az első vigasztaló földi küldetése alatt. Hányszor mentek hozzá gyászukkal, fájdalmukkal, szomorú szívvel az emberek. Hányán akarták csak megérinteni azzal a reménységgel, hogy megszabadulnak betegségükből. Milyen sokakat vigasztalt meg, akik teljesen elvesztették reménységüket. Sőt maga hívogatta magához a megfáradtakat: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok...és én megnyugvást adok nektek... ~(Mt. 11,28). Isten az övéi számára nem készített könnyű utat a menny felé. Földi utunk zarándokút. Sok nyomorúságon, megpróbáltatáson át kell az Isten országába bemennünk. Isten azonban nagyon jól tudja, hogy milyen sokszor esünk kétségbe, s hogy milyen sokszor keseredünk el. Tudja, hogy sokszor nagyon nehéz életünk terhét hordozni. Tudja, hogy gyakran elveszítjük szemünk elől a célt és vannak sötét óráink, vannak kételkedéssel telített napjaink. Hogyan bánik velünk ebben a világban? Nem vesz ki bennünket ebből a bűnnel és szenvedéssel, nyomorúsággal teli világból, hanem megőriz, megvigasztal bennünket ott, ahová állított minket. Megvigasztal akkor is, amikor nem értjük őt, amikor képtelenek vagyunk megmagyarázni, hogy mi miért történik az életünkben. Amikor nem értjük, hogy Isten miért engedi meg azt, ami velünk történik. A Szentlélek vigasztal. Jó ezért hálát adni Pünkösd ünnepén. Hiszen ő vigasztalja az egyes embert és vigasztalja a kisebb-nagyobb közösséget, a gyülekezetét, az egész emberiséget. De hogyan vigasztal a Szentlélek? Először úgy, hogy nagyon szeret. Azt az embert, aki testi, látható, vagy lelki, láthatatlan sebet hordoz, nagyon kell szeretni. Akinek nagy fájdalom tölti be a szívét, aki nagyon szomorú, annak mindenekelőtt szeretetre van igénye és szüksége. A Szentlélek a szeretetnek a lelke. Ezt a szeretetet jellemzi az is, hogy a Szentlélek vigasztalásában nem érezzük a különbséget, amit az emberi vigasztalóknál érzünk. A Szentlélek úgy vigasztal, hogy teljesen egy lesz velünk. Az ő vigasztalása tökéletes vigasztalás: az embernek nincs semmiféle rossz érzése, miközben munkáját megtapasztalja. Sőt a Lélek erejének, szeretetének vonzáskörében megnyugszik, elcsendesedik, megvigasztalódik. Nem mindenkit vigasztal azonos módon a Lélek. Mindannyiunkat külön-külön, bánatunk mértéke és mélysége szerint. Tudja a szomorúság okát. Sokszor úgy vigasztal, hogy megváltoztatja helyzetemet, máskor úgy, hogy megváltoztat engem. Isten vándorló szenvedő népe vagyunk, akiknek állandó vigasztalásra van szükségünk. Mi lenne velünk, ha nem vigasztalna a jelenlegi nehéz úton? Úgy mehetünk haza, mint megvigasztalt gyülekezet. Jézus azt mondja a Lélekről: "veletek legyen mindörökké". Amíg a földön élünk, és amíg a földön lesz gyülekezet, a Szentlélek mindig fog vigasztalni. Drága ajándék ez! így válnak valósággá a feltámadott Ur utolsó szavai: "Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!" A Lélek által, Lelke által van velünk. Mégpedig mindig: életünk végéig. Mert jönnek olyan napok, amelyeket szeretnénk elkerülni; mert lesznek olyan időszakok az életünkben, amelyektől szeretnénk megmenekülni, amelyek nyugtalansággal töltenek el és panaszt fakasztanak. De a Lélek vigasztal betegségben, kínok között is. Vigasztal halálos óránkban. Jézus így tanított: "aki kér, kap" - "ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle" (Luk. 11,13). Nagyon sok mindent nem ad meg Isten, amit kérünk tőle, de megígérte, hogy Szentlelkét bizonyosan megadja azoknak, akik kérik tőle. Van vigasztalónk. Ezért mehetünk vándorutunkon bátran. Ha látnánk a megvigasztaltak gyülekezetét, akiket ő kétezer év alatt megvigasztalt, ha elénk állnának és elmondanák: erőtlen voltam és megerősödtem. Beteg voltam és meggyógyultam. Szomorú voltam és örvendező lettem. A Szentlélek megteszi a lehetetlent, a csodálatos változást, ami emberi erővel véghezvihetetlen. Az Örökkévaló mindannyiunknak adja a Szentlélek vigasztalását. Megköszönjük az első vigasztalót, a mi Urunk Jézus Krisztust és megköszönjük a másodikat: a Szentlélek Úristent. Adja meg nekünk a kegyelmes Isten, hogy utunk végén megvigasztalt emberekként érkezzünk meg őhozzá! Ott, nála, a mennyben már nincs szükség vigasztalásra: ott nem lesz fájdalom, nem lesz gyász, ott Isten letöröl minden könnyet a szemünkről. A tökéletes és örökérvényű megvigasztalódás reményében menjünk előre a biztos célig! Ámen! ' Óh, mi édes vigasztalónk! Légy kegyes megoltalmazónk, Hogy maradjuk útaidban, Ne csüggedjünk háborúnkban. Erőddel elménket készítsd, Gyenge hitünket erősítsd, Hogy halál és élet által, Hozzád siessünk nagy vágyással. Alleluja! Alleluja!" (Régi énekeskönyv 305. ének 3. versszaka)
