Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)

2002-04-01 / 2. szám

Egyházi Híradó 5. oldal

ANYAK NAPI KOSZONTO

Igét hirdetett Vad Zsigmond a Debreceni Nagytemplom lelkipásztora

Lekció: 2Móz. 2,1- 10.

Textus: Példabeszédek könyve 6,20-23.

"Őrizd meg, fiam, apád parancsát, és ne hagyd el anyád tanítását! Kösd mindenkor a szívedre, hordozd a nyakadra fűzve! Jártodban vezessen, fektédben őrizzen, és ha felébredsz, irányítsa gondolataidat! Mert lámpás a a parancs, világosság a tanítás, az élet útja figyelmeztető intés."

Általában minden egyes igehirdetés valamilyen megszólítással kezdődik: "Kedves Testvéreim!" vagy "Kedves Gyülekezet!" vagy "Ünneplő Gyülekezet" és így tovább. Ez nagyon helyesen van így a mi református liturgiánkban. Mivel már a megszólítással valamilyen bensőséges kapcsolat létrehozása kezdődik meg a gyülekezet és az igehirdető között. A példaként említett megszólítások közös vonása, hogy töbesszámban hangzanak. A felolvasott igénkben azonban most olyan megszólítással találkozunk, olyan megszólítást hallottunk, amely egyesszámban hangzott el egykor és hangzik ma is: Fiam! vagy nyugodtan folytathatjuk a megszólítást így: Lányom! Alapigénk egyesszámú megfogalmazása arra figyelmeztet, hogy ki-ki egyenként, külön-külön magára vonatkoztassa az üzenetet. Magamra vonatkozik, nekem szól, engem szólít meg az ige. Éreznem és tudnom kell, hogy nemcsak a szomszédomat keresi az Isten, hanem épp engem. Engem, aki gyermekként, felnőttként vagy idősként édesanyámnak a fia, illetve a lánya vagyok. Nyugodtan gondoljunk csak valamennyien a saját édesanyánkra, s zárjuk szívünkbe igénk megszólítását: fiam—lányom!

A személyes megszólítást követi az anyák napi felhívás: 'őrizd meg apád parancsát, és ne hagyd el anyád tanítását! "őrizd meg!" - furcsa dolog, de talán bizonyos szempontból természetes, hogy olyan sok mindent megőrzőnk. Vonatkozik ez a látható kisebb-nagyobb tárgyainkra, és igaz ez a ténymegállapítás a láthatatlan gondolatainkra, a lelki képeinkre, az emlékképeinkre. Ez valamilyen csodálatos, felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan adottság, Istentől kapott lehetősége az embernek.

Pakoltam az íróasztalomon, el kezdtem rendet rakni: s a kezembe került egy kicsiny, miniatűr tárgy, amely valaki más számára teljesen értéktelen, sőt kidobni való, mivel semmilyen értéket nem képvisel. Nekem azonban kötődik valakihez. Ahhoz, aki azt egykor őszinte szeretettel adta. Bár azóta lehet, hogy sok minden megváltozott, sőt a régi élethelyzetek elmúltak, átalakultak, ill. Teljesen újak jöttek létre, de az emlékképp kitörölhetetlenül ott maradt bennem, és éppen ezért nem is akartam megválni attól a tárgytól, sőt képtelen lettem volna csak úgy egyszerűen kidobni. Életem végéig meg fogom őrizni. Mondhatná valaki nagyon józanul, hogy ez nem helyes. Reálisan és racionálisan kell gondolkodni. De én úgy érzem és úgy gondolom, hogy ez egy másik síkja az életnek, amely a múltból ma is része, mégpedig kitéphetetlen, kiszakíthatatlan - talán fájdalmas - része az életemnek és létemnek.

'őrizd meg apád parancsát, és ne hagyd el anyád tanítását!" Érdemes figyelni arra, hogy az édesanyák mellett - éppen most anyák napján - elhangzik az édesapák neve. Megromolhatnak ugyan a házastársi kapcsolatok, sok házasság zátonyra futhat, de a gyermekek, a fiák és a lányok számára mégis kitörölhetetlen marad a szülői közösség. Szükségük van a gyermekeknek mindkét szülőre. Korunk egyik nagy gondolkodója jellemezte az elmúlt évszázad nyugati társadalmát ezzel a jelzővel: "vaterlose", azaz "apátián" társadalmi korszak. A rengeteg válás miatt a gyerekek apátlanul nőnek fel, s ez a

szomorú valóság érzékelhetően deformálta lelkünket, gondolkodásunkat, viselkedésünket, a közösségbe történő beilleszkedésünket.

'őrizd meg...ne hagyd el anyád tanítását!" De miről is van itt szó? Mi is az ő tanítása? Bizonyára mindenkinek most eszébe jut egy-egy jellemző mondat, kifejezés amit az ő édesanyja egykor mondott neki, miközben úgy simogatta meg a fejét, ahogyan senki más rajta kívül. De talán nem is ezek voltak a legjellemzőbb tanítások: az ő szavai, hanem maga az ő lénye, egész jelleme. Az az önfeláldozás, amit kész volt értem vállalni, amire senki más nem kész és nem is képes. Az a szeretet, az a fájdalmas önzetlen segíteni akarás, amely ott volt természetszerűen a szívében. Az a reménység, amely mindig a saját maga érdekei elé helyezte gyermekét. Az a lelkűiét, amellyel állandóan imádkozott értem. Gondoskodásának határtalansága, akkor amikor még nem tudtam magamról, de akkor is amikor már felnőtté lettem. Édesanyám, édesanyák! Tanításuk példája és példájuk tanítása folyamatosan és fokozatosan növekszik.

Az örökségül nyert tanítás további útja felől sem hagy bizonytalanságban a hallott ige: 'Kösd mindenkor a szívedre, hordozd a nyakadra fűzve!" Aki az ókorban valami nagyon értékes dolgot állandóan magánál akarta hordani (pl. A pecsétjét), azt a nyakába kötötte. A régieknél az írásbeliség kevésbé volt elterjedve, az emlékezőtehetségük jobban működött, mint ma. Nagy horderejű dolog volt, ha mégis felírtak valamit. Ilyenkor táblára vésve vagy karcolva írtak. A Péld. 3,3 fényében lehet megérteni igénk felszólításának ezt a kifejezését: "Kösd mindenkor a szívedre!" Hát ez a felírás jelenti a kitörölhetetlenül, mindenkor megmaradó értéket a szívünkben.

"Mindenkor" - különösen is hangsúlyos ez a szó. Ebben nem lehet szünetet tartani. Ez nem úgy működik, hogy egyszer hordtam a nyakláncot vagy a gyűrűt, amit kaptam, máskor meg leveszem, félreteszem. Hanem ez a "mindenkor" az állhatatos hűségre, a minden körülmények között megmutatkozó kitartásra vonatkozik. De ha ez a lelkűiét megvan, akkor a bölcsesség is mindig oltalmazólag jelen lesz életedben. 'Jártodban vezessen, fektédben őrizzen, és ha felébredsz, irányítsa gondolataidat!'

'Jártodban vezessen' Tehát vezetőnk, hogy az élet útján mindig helyes legyen a cél. Mindig a biztos irányba menjünk. Mindannyiunk élete hasonlítható az úthoz, amelyen járunk, amelyen haladunk előre. Jó, ha van vezetőnk, jó ha nem tévedünk el, jó, ha biztonságban tudhatjuk magunkat. 'Fektédben őrizzen' Oltalmazónk, mert Isten ígéreteiben nyugszik az, aki napközben parancsai szerint járt. Akkor értjük jól ezt a felszólítást, ha tudatosul bennünk, hogy éjjel sok veszély és félelem vette körül a régi korok emberét. Abban az időben, amikor még a nappali élet nem hatolt úgy be a technika segítségével az éjszakába, mint ma. Nem véletlenül lett a sötétség a rossz, a fény a jó jelképe. Van őrizőnk olyan időszakokban is, amikor nem tudunk magunkról, amikor teljesen ki vagyunk szolgáltatva, amikor alszunk. "És ha felébredsz, irányítsa gondolataidat!' Kísérőnk, akivel reggel meg lehet beszélni a napi feladatokat. Kísérőnk, aki jó irányba tereli gondolatainkat. Milyen nagy szükségünk van erre!

23. vers. Lámpás, sőt világosság, fény a parancs, a tanítás, hogy ne akármilyen utat válasszunk, hanem az élet útját.