Egyházi Híradó, 2001 (39. évfolyam, 1-4. szám)

2001-08-01 / 3. szám

9. oldal Egyházi Híradó

családjának: a nagyobbik már kezdett tudni főzni, az már egy nagy segítség volt. Az apa erdőfelügyelő volt. A háborúban kapott sebesülése folytán nem végezhetett nehezebb munkát, az sem volt egy egyszerű dolog, ezzel méltányolták a katonai tevékenységét. A munkájához tartozott, hogy reggel ment, délben, vagy este jött meg, már általában főttétellel várták, s különösen a vacsorák olyan meghitt hangulatban történtek, ahogy körben ültek , ott élt a szeretet értéke; a napi tevékenység az estében összpontosúlt. Az apa kikérdezte az iskolát, a magaviseletét, majd megvizsgálta a ruhákat, cipőket és ha javítani kellett, akkor varmi kezdte őket, sokszor az éjszakába is jól belenyúlt míg elkészült. A drága édesanya, feleség elvesztését nem lehetett könnyen pótolni. Mikor a gyerekek már kezdtek újra megtanulni nevetni, játszani, abban a hitben éltek, hogy az ő mamájuk fentről a csillagokból látja, figyeli őket. És annak a szónak, hogy "kis árvák" (mert így becézték őket a faluban) már nem volt olyan éle mint azelőtt. Minden kezdett helyrejönni, csak az apa egészsége nem; egyre többet köhögött, egyre szürkébbé vált az arca, már csak vonszolta magát, úgyhogy egy napon nem tudott fölkelni az ágyból. A körzeti orvos a rendszeres vizsgálatok során egyre csak jobban és jobban csóválta a fejét. Úgy látszott, hogy a végzet egy új próbatételre késztette az isteni gondviselést. Közel még egy év sem telt, hogy az apa megjött a háborúból és már a második koporsó, az apa koporsója is ott volt felravatalozva a ház előterében, ahol az anyáé volt néhány hónappal azelőtt. A gyerekek érezték a borzasztó nagy veszteséget, de tökéletesen nem voltak képesek átfogni a tragédiának kilátástalan jövőjét és mélységét. Csak a rokonok, ismerősök viselkedéséből gyanították a helyzetük komolyságát, akik állandóan sírtak és imádkoztak ha elébük kerültek. Újra éle lett a szónak, hogy "a kis árvák" csakhogy most sokkal mélyebb és végzetes volt a seb. Tehát elment az apa is, követte szeretett hitvesét. De, hogy milyen nehéz volt neki itt hagyni a három kisleányt, hogy mi játszódott le a lelkivilágában? Ahogy ott feküdt az ágyban és egyre jobban tudatosult meg benne a vég közeledte. Elég volt reájuk tekintenie, rögtön folyni kezdett a könny a szemeiből, majd befordúlt a falhoz hangos zokogással, ami aztán szinte véget nem érő köhögésbe fulladt. Itt már nem volt erő, csak érzelembe foglalt tudat, tehetetlen aggodalom, a szeretett három gyermek jövőjéért. Ez már a lélek megnyilvánulása a fizikum fölött, de olyan erősen, amit csak a szeretetből fakadó energia tud produkálni.

Az apa temetése után gyorsabban kezdtek peregni az események. Egynéhány hétig még együtt maradt a három gyerek. De a gyász feletti gondokat kezdte újra átvenni a hétköznapok kiábrándítóan kegyetlen tárgyilagossága. A rokonok, a család döntött az árván maradt gyerekek jövőjét illetően. Természetesen az ő jelenlétük nélkül. Ahhoz, hogy véleményük lett volna, túl fiatalok voltak, csak ahhoz voltak érettek, hogy beleegyeznek. Biztos, hogy a legjobb belátásuk szerint döntöttek. A legnagyobb leányka a városba került egy keresztyén családhoz kitanulni a képkeretező szakmát (évek múltán, ebből lett gyára és üzlete) -lám az isteni gondviselés, ami végig kísérte mind a három gyereket az életük folyamán. A középső kisleányt elküldték egy közeli faluba lévő távolabbi rokonhoz, akinek volt két apró

gyereke és akinek szintén erdőkerülő volt a férje, csak jóval nagyobb területen mint az édesapának volt. Előfordult, hogy hetente csak egyszer ment haza és az asszony félt egyedül, ide gondolták segítségnek vigyázni a kisebbik, még pólyás gyerekre.

Az utolsó este, mikor még együtt volt a három testvér, a nagyobbik egy félreeső szobában megbeszélést tartott a kisebbekkel. O már fel tudott nőni a helyzet komolyságához. Idézem: "Tudjátok, hogy nekünk most már nincsen sem apánk, sem anyánk. Árvák vagyunk! A mi szüléink már az égből figyelik, hogy mit csinálunk, nekünk szót kell fogadnunk, nem szabad visszafeleselni, tisztelettel kell csinálni amit mondanak és soha ne feledkezzetek el imádkozni, ahogyan a drága mama tanított minket. Vigyázzatok a ruhátokra, mert nincs aki újat venne nekünk". Még sok mindenről beszélgettek felidézvén a régi boldog napokat, míg végül összeölelkeztek a közös fájdalomban, mint nem is olyan régen a közös boldogságban édesapjuk megjöttével. A beszélgetésnek az éj vetett véget, mikor a csillag fátylat borított a pihenni vágyásnak; a gyerekek is pihenni tértek összekuszált kis gondolataikkal, az érzelmek meghajoltak az álom balzsamot hozó világának. Ez volt az utolsó este, hogy együtt voltak és ennek az utolsó estének az emlékét végig megőrizték az egész életük folyamán, innen merítettek erőt ha éppen kellett, ide húzódtak vissza, ha bántották őket, ide jöttek örülni, ha valami szép érte őket.

Másnap olyan gyorsan következtek az események, hogy szinte egy búcsú-ölelésre is alig jutott. A kocsi már kint állt az udvaron útra készen, bár a gyerekek még az előbbi éjszaka fáradalmait pihenték. Elsőnek a középső kisleány ébredt fel, mintha megérezte volna, hogy már várnak reá, gyorsan mosdott, reggelizett és összeszedte a kis holmiját és éppen ült fel a nagyapja mellé a kocsiba, mikor már felébredt a nővére és odarohant hozzá egy búcsú-ölelésre. Alig váltak, s már ott poroszkáltak a lovak a poros országút szürke egyhangúságában. Az út hosszú volt, mert meg kellett kerülni a nagy erdőt. Az út szépsége, a madarak csicsergése sem tudta feledtetni vele szomorú hangulatát, úgy érezte, mintha valamit otthagyott volna magából és olyan kilátástalannak látta a látóhatárba fulladt jövőt. Ami tartalom még megmaradt az csak az emlékek színes képzeletének a tudatba szorított játéka volt. Gondolataiban elmerülve, alig vette észre, hogy a rázós, zajos kocsiútról rátértek egy puhább erdei útra, be a fák közé. Ez aztán egy kicsit visszarázta a jelenbe. Ahogy körbe tekingetett találkozott az erdő nagy fáival, bokraival. És lám, ott a zöld pázsitos domb tövén, a tisztáson piroslott egy háznak cseréppel kirakott teteje, fehérre meszelt falát sövénykerítés övezte körül. Csak mikor már közelebb értek - a kapu nyitva van, kész fogadni a jövevényeket. A nagyapa behajtott az udvarra és a ház virágokkal szegélyezett oldalánál nagy "ho,ho"-va\ megállította a lovakat, akik már rögtön legelészni kezdték a finom, zöld pázsitot. Majd a ház oldalsó ajtaján előjött egy fiatalasszony kis pólyás gyerekkel a karján, míg a másik, egy olyan négyéves forma leányka, az anya szoknyája mögül figyelte az eseményeket. Az asszony lágy, kedves hangja törte meg a csendet. "No, megjöttek hát, kerüljenek beljebb. Gyere ide Piroska, köss ismeretséget az én kisleányommal" és úgy mutatta be a kisleánynak Piroskát, mint új testvérkét. Minden nagyon szépnek ígérkezett, a kislányok hamar megbarátkoztak egymással.