Egyházi Híradó, 2001 (39. évfolyam, 1-4. szám)

2001-08-01 / 3. szám

Egyházi Híradó 10. oldal

Megmutatta a kis őzikét, amit az apja szbadított ki az orvvadászok hurokjából; haza hozta, hogy itthon ápolják a kis Babi-kát, ugyanis így becézték. Aztán, mikor már a Nap is kezdett túllépni az árnyék hosszabbik oldalára, a nagyapa kijővén a házból, búcsúzni kezdett a maga egyszerű emberi formájában; " na, aztán vigyázz magadra, legyél szófogadó, majd még meglátogatlak" -megsimogatta, megölelte és felült a kocsira, gyorsan eltűnt a kapu mögött. Piroskában ez a búcsúzás nagyon sok fájó emléket idézett fel, túl sok volt már fájó búcsú amit elbírt volna. Hosszasan nézett a kocsi után, még akkor is, mikor az már régen eltűnt a kanyargós erdei úton. Bármennyire is szépnek ígérkezett itt minden, mégis mindent odaadott volna, ha nagyapjával vissza mehetett volna; vissza a régi kis fészkibe. Nem bírta tovább, eltörött a mécses és keserves zokogással egyre kiabálta: "Nagyapám, nagyapám, hát vigyél engemet is viszsza!" Ahogy ott állt magába roskadva nem hallott, csak mikor két gyöngéd kar átölelte és magához szorította,-milyen ösmerős volt neki ez az ölelés nemrég a mama ölelgette, becézgetíe így -nagyon jólesett neki, de azért úgy érezte, hogy ez nem az igazi. Végül is az asszony fölemelte és bevitte a házba és egy heverőre lefektette és mesélni kezdett; a kisleány az úttól és a sírástól elfáradva mély, békés álomba merült. Hogy meddig tartott az a lelket nyugtató, gyógyító alvás, nem tudta. Almából egy nagy kiabálás, csörömpölés riasztotta fel. Mikor felnyitotta a szemét azt látta, hogy egy ismeretlen, nagy, magas ember kiabálva, hadonászva, éppen egy tányért tört szét a földhöz vágva. A nagyobbik leány az asztal alól sírt keservesen, míg az aszszony a pólyással a kezében, aki szintén vörös arccal az erőlködéstől erősítette a hangzavart. Piroska dermedt szemlélője volt a jelenetnek, míg az ember reá nem emelte eltorzult, vad tekintetét és elfojtott, rekedt hangon megkérdezte "ez ki, ez ki" -ettől aztán úgy megrémült a kisleány, hogy az éppen nyitott konyhaajtón kirohant, majd a kapun egyenesen az erdő felé. Mind beljebb és beljebb. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy bent van a nagy sötét erdőben, nem tudja hol. Tudta, hogy van egy ösvény valahol, ami átvisz az erdőn, hallotta, hogy beszéltek róla, de azt is hallotta, hogy azok használják, akik jól ismerik, mert könnyen előfordult, hogy eltévedtek és szerencsések voltak ha reájuk találtak élve; valami vadállat, vagy ki tudja ki tudja az erdőnek milyen sokrétű csapdájába kerültek. A kisleány csak szaladt amerre vélni gondolta az ösvény szaggatott, előelő tűnő vonalát. Még azt sem érezte, ha a gallyak néha az arcába csapódtak. Csak szaladt önfeledten, míg egészen kifulladt torokkal kénytelen volt megállni. És akkor döbbent rá a valóságra, hogy milyen sötét van körülötte, szinte alig látni. Az erdő anélkül is sötét volt, de a Nap is vetette már az ágyat a látóhatár mögötti bíbor nyoszolyában, még egyszer-egyszer végigpásztázta a tájat álmos sugarával, míg végleg pihenni tért. Az erdő fölött meg felhők is kezdtek gyülekezni. A kisleány szeme úgy-ahogy kezdett hozzászokni a sötétséghez, de nem annyira, hogy képes lett volna eligazodni az ösvényen. A Hold is, a felhők mögül, csak sejtetni próbálta magát. Piroskán hideg rémület vett erőt "mi lesz most" már ment volna vissza, ha tudott volna, ha nem is a házba csak oda a közelébe, hogy érezze annak biztonságát.

Mélységes kétségbeesés lett rajta úrrá. Az a sok keserűség aminek az utolsó időben részese volt összeállt benne és anynyira lesújtotta, hogy összeroskadt egy nagy fa tövében és várta, lesz ami lesz és halkan sírt. Egyszer csak eszébe jutott, hogy az édes mama mit mondott neki, hogy bármilyen nagy baj van, csak az ima segíthet. Rögtön imára kulcsolta kezét, odatérdep>elt a nagy fa tövébe és hangosan elkezdte az imát, ahogyan a mama tanította: "Drága Jézuska! Tudom, hogy te nagyon szereted a gyerekeket. Kérlek segíts rajtam! Látod nekem nine sernek szüleim, árva vagyok. Most meg ez a borzasztó helyzet, kérlek segíts, mert csak te tudsz rajtam segíteni egyedül..." és mondta az imát, talán el is szunnyadt egy nehány percre, csak arra ébredt, tért magához, hogy feltámadt a szél a fellegeket szétkergette és a Hold ezüstös sugarával úgy beragyogta az erdőt, hogy látni lehetett. A kisleány egyszerre már nem kezdett félni és mint egy láthatatlan erőnek engedve felállt és elindult; folytatta útját olyan magabiztossággal mintha mindig arra járt volna. Bár hosszú volt az út, a kislány szinte észre sem vette és már ki is ért az erdő szélére. Akkor ismét letérdepelt, hogy egy hála-fohászt elrebegjen Jézusnak a csodálatos szabadulásért. Megkönnyebbülten sietett a nagyszülők háza felé. A Hold még most is ontotta az ezüst színű sugarakat. A kis falu a csodálatos ragyogásra úgy nézett ki mint egy mese világ. De Piroska csak igyekezett, hogy minél hamarabb hazaérjen. Már jóval a lámpaoltás után voltak, mikor félve bezörgetett az ablakon. A nagypapa nézett ki az ablakon és amikor meglátta a kislányt, nem akart hinni a szemének. Miután beengedték, szinte egy mondatból akarta elmondani az egész történetet. A nagyszülők értették is meg nem is a hihetetlen elbeszélést. Látták, hogy nagyon meg van viselve, fáradt, ahogy ott sírva mesélt. A nagymama megmosdatta, majd gyorsan ágyba dugta, szinte még az ágyhoz sem ért, már úrrá lett rajta a kimerültségtől a bágyadt álom, már egy pár lépést úgy kellett felemelve az ágyba dugni.

A történet idáig szól, bár a kislány kálváriája még korántsem ért véget. Mégis kézenfekvő bizonyítéka az ima erejének, az Isteni gondviselés csodálatos megnyilvánulásának.

Ez az én drága-jó édesanyámmal történt meg, ő mondta, mesélte el nekem többször is példának. O volt a középső kisleány, az én meleg lelkű drága édesanyám. Aki olyan nagyon és önzetlenül tudott szeretni, hogy szinte belé fért volna az egész világ, a szivárvány minden árnyalata élt és jutott kifejezésre benne.

Ezt a történetet a mai fiatalságnak ajánlanám, mint egy üzenetet abból az időből, mikor még az emberek tiszta lélekkel hittek az ima erejében és tudták, mivel tartoznak a léleknek, a szelleminek és a fizikumnak. A mai világ embere tudja, hogy a fizikumnak ételre van szüksége; a szelleminek a tanulás, olvasás stb. De azt már csak nagyon kevesen tudják, hogy a lélek tápláléka az ima, az Istennel való kapcsolat és ha ez a három nincs egyhangban, ha valamelyik hiányzik, akkor az csak vegetáció. És napjainkban pont a legfontosabbat nem gyakorolják, látható, hogy hova jutottunk; tiszta a kép előttünk. Hogy előre lássunk, olykor vissza kell néznünk a múltba!

PethőTibor, Fayetwille, Arkansas, 2001. augusztus 14.