Egyházi Híradó, 1992 (28. évfolyam, 2-6. szám)
1992-07-01 / 4. szám
“*«^egyliázi 1992 Május-Június 9. Oldal vizsgázott fogász ment férjhez Molnár Béla bankszakértőhöz, aki később Tokajon bankigazgtó lett. 1938-ban Budapestre kerültek, ahol férje a Danuvia fegyver és lőszergyár kereskedelmi igazgatója lett. A háború befejezése előtt, a kommunizmus térhódítása elől menekülniük kellett. Kőhidán a vállalatnak még érintetlen volt a hatalmas birtoka, ott várták a fejleményeket, de ahogy kiderült, nincs remény és nekik nincs tovább maradásuk. Nagycsütörtök napján 1945 bombázták Kőhidát és ők Ausztria felé menekültek. Ekkor fiuk László 9 éves volt. Stefi néni emlékszik arra, hogy útközben holmiaik egy értékesebb részének mentésére, egy hátizsákért, komoly árat fizettek, mert az volt az egyetlen amit cipelni tudtak. Aztán a franciák által megszállt részre kerültek Ausztriába, a hegyek közzé. Néhány értékesebb csomag is eljutott a később utánnuk érkező gyártisztviselők által. Nyolc évig 1945-52-ig éltek Ausztriában. László fiuk itt járta ki az iskolát, és itt konfirmált. Stefi néni mindig büszkén emlékezik meg fiának református öntudatáról, melyről már gyerekkorában bátran bizonyságot tett. Ehhez halkan mindig hozzáteszi, hogy az Urai család, amelyből ő származik közeli rokonságban volt Baltazár debreceni református püspökkel. A családnak az előbb említett ágából ketten is, egy nagynéni és egy nagybácsi itt éltek Amerikában, mégpedig Los Angelesben. Amikor 1952 február 2-án Innsbruckból hosszú várakozás után elindultak, először mégis úgy volt, hogy Chicagóba mennek, ahová férjének egy unokatestvére hívta a menekülő családot. Azonban a kedvezőbb éghajlat csábítása Kaliforniába sodorta őket. Munkába álltak. Stefi néni először egy varódában, majd később a férje mellett egy pékségben dolgozott. Férje rengeteget túlórázott, volt úgy, hogy hetente 80 órát is dolgozott. Ennek ellenére jutott idő számukra eljárni a közösségbe, az Isten hajlékába. Mint már korábbi írásainkban emlegettük, a Molnár házaspár fedezte fel annak idején az eladásra kerülő templomot. Akkori és későbbi adományaik nagyban segítették az egyházat, hogy az épületek a gyülekezet tulajdonába kerüljenek. Stefi néni úgy tekinti, hogy az Úristen kegyelmi időt adott neki, napjaihoz immár Stefi néni László fiával napokat told, melyekért ő szüntelen hálát ad. Örvend amikor fiával és három unokájával lehet, akik közül a legfiatalabb Péter az idén konfirmált. A napokban Stefi néni szemoperációra szánta rá magát, melyhez mihamarabbi felgyógyulást kíván az egész gyülekezet. BESZÉLGETÉS MOLNÁR LÁSZLÓVAL A Stefi néninél tett látogatáskor fiával, Lászlóval is volt alkalmam beszélgetni, akit mindenekelőtt gyermekoráról faggattam. "Tokajban születtem, apám főprezsbiter volt és minden vasárnap mentem vele a templomba...” - kezdte László a visszaemlékezését - "...utánna kezdődött a menekülés". Ausztriában mint ifjú gyermek már 11 éves korában megtapasztalta a menekülésben levők sorsának kiszolgáltatottságát és hitük megpróbálását. 1952-ben Amerikába való letelepedésük után új lehetőségek nyíltak a tanulnivágyó fiatalember előtt. A USC-án végezte el az egyetemet elektromémöki szakon és a űrhajóépítés területén helyezkedett el. Közel laktak a templomhoz. Edésapja presbiter volt, később Lászlót is megválasztották ahogy ő mondta azzal a szándékkal, hogy "fiatal szellemet hozzanak be az egyházba". Rövidesen azonban megnősült és kiköltöztek ifjú feleségével Orange Countyba, ezzel messze kerülve a templomtól, mely mint László vallotta rengeteg lelki élményt és hitet nyújtott neki. Trombitás Dezső lelkipásztor igehirdetése nagy hatással volt rá. Három gyermekük született Orange Countyba: Éva 24, Andrei 22, Péter 16 éves mamár. A gyermekek templomunkban konfirmáltak. Szüleik presbiteriánus hátterű egyházi iskolába járatták őket. A keresztyén alapokat, amelyet annakidején László Európában megkapott, próbálta gyermekei számára is biztosítani. A két nagyobb gyermek egyetemre jár, Éva építésznek készül, Andrei még nem döntött. A legmerészebb célkitűzése Péternek van, aki űrhajós szeretne lenni. László úgy érzi, hogy rengeteg energiát fekteti bele a család jólétének biztosításába. Az ebben való igyekezete és erőfeszítése bizony a személyi kapcsolatok rovására ment, melyet úgy tekint, hogy ideje átértékelnie és módosítania, mint ahogy azt az utóbbi években már elkezdte, felismerve, hogy az elvárások kielégítése még nem minden. Ebben a feismerésben Isten kezét látja, akinek szándékában áll az ő életének átformálása. Én mint lelkipásztora, ismerve azt, hogy fiatal korától ennél az egyháznál formálódott hitben és lelkiekben, affelől érdeklődtem: hogyan látja egyházunk eddigi és további sorsának fejlődését és a jelenlegi állapotát? Első reakciója Lászlónak így hangzott: "Hihetetlen távolságok vannak Los Angelesben..." Úgy látja, hogy nagyon nehéz emiatt a fiatal jövőt ígérő családok beépítése a gyülekezetbe, pedig ez lenne a legfontosabb, ez lenne a szükség, de hogy mi a lehetőség azt ő maga sem látja. Visszaemlékezve az 50-es és 60-as évekre, László elmondta, hogy a magyar családok jobban keresték az egymással való kapcsolatot és közös programok szervezését. Sőt egymást látogatták, a gyermekek szoros barátságokat kötöttek, amelyeknek nagy része még mai napig is tart. A templomban történő rendezvényekre egymást vonzották hiszen a kapcsolatok nem szorítkoztak pusztán a
