AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

Jóval keményebb dió lesz számunkra az egyéni szerkesztői és az egyéni Összegyűjtői főlap-fej, amelyek még ma is igen nagy vitalitást árulnak el. E két főlap-fej-fajta közeli rokonok; ugyanazon címfej-faj alfajainak tekinthetjük őket. Mindkettő főlapi alkalmazásához az indító lökést feltehetőleg egyrészt az a tény adta meg, hogy a szerző és a szerkesztő, összeállító között a határvonal bizonytalan, elmosódó; másrészt pedig az a törekvés, hogy a személynévnek mint címfejnek — lévén ez a legalkalmasabb címfej-nem, amelynél a megjelölésük, megnevezésük, megkülönböztetésük célját szolgáló rövidebb, markánsabb és könnyebben megjegyezhető címkével a könyvek nem rendelkeznek — az alkalmazási területe a szerzős könyveken túl is, minél jobban kiterjesztessék. Ezt az alapjában véve helyes indítékú törekvést csak jóval később követte a szokásos kísérlet a meglevő gyakorlat elvi alapjainak utólagos megteremtésére, így született meg a tétel, hogy bár a szerkesztő és az összegyűjtő nem szerzői a könyvben foglalt egyes műveknek, de miután a könyv tartalmának mint egésznek, mint új szellemi entitásnak, a kialakítása mégis az ő művük, ők tekintendők ez új szellemi entitás szerzőjének. Ez az utólagos megideologizálása a még védhető gyakorlatnak persze már teljesen védhetetlen: mi értelme van annak, hogy az összetett tartalmú könyv szerkesztőjét vagy összegyűjtőjét szerzőnek „tekintsük", ahelyett, hogy annak tekintenők, ami, vagyis szerkesztőnek, összegyűjtőnek; s a „szerző" nevet fenntartanók az összetett tartalmat alkotó egyes darabok valóságos szerzői számára. Ez is egy tipikus esete annak a szavakkal való felelőtlen játéknak, amelyet a címleírók kevésbé sikerült ötleteik elkendőzésére régtől fogva előszeretettel űznek, s amely viszonzásul rendszeresen zsákutcába vezeti őket. Lássuk, hogyan kell megítélnünk a szerkesztői és az összegyűjtői főlapfejet vizsgálati módszerünk három nézőpontjából? A könyvkiadási formák és az elég régi keletű ilyen irányú katalogizálási gyakorlat itt tagadhatatlanul kihatással voltak az olvasói várakozásokra — a mai olvasók között már sok akad, aki az ilyesfajta könyveket a szerkesztő, ill. összegyűjtő neve alatt keresi. Arról azonban szó sem lehet, hogy ez az olvasói magatartás uralkodó lenne; az ilyen könyveket nem kevesebb olvasó keresi címe, közreadó testületének neve stb. alatt, mint szerkesztője vagy összegyűjtője alatt. Az olvasók várakozásai tehát nem szolgáltatnak meggyőző érvet a szerkesztői és összegyűjtői főlap-fej használata mellett. Hogyan állunk a címleírói tradícióval? Tagadhatatlan, hogy ez a tradíció egyértelmű: a szerkesztői főlap-fej nagy múltra tekint vissza, és ma is úgyszólván mindenütt használatban van. Tekintettel erre, merésznek lehet nevezni H. Braun és A. H. Chaplin párizsi javaslatát e címfej-fajta úgyszólván teljes kiküszöbölésére, és meglepőnek, de egyúttal előremutatónak is azt a tényt, hogy e javaslat Párizsban győzelmet aratott — ha nem is elsöprőt. Nem lehet vitás, hogy e javaslat — amellett, hogy az imént elmondottak szerint az olvasók várakozásainak szempontjából csak helyeselhető — a szóban forgó címleírói tradíció értékét is helyesen méri fel. A mai szabályzatok idevágó rendelkezései erősen szerteágazók, s emellett elégtelenek, homályosak és bizonytalanok is. A nemzetközi egységesítési törekvések előbb-utóbb itt is ki fogják kényszeríteni a sokféle helyi szabály összehangolását, megváltoztatását. Ha pedig az eddigi 27