AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

szabályok, az eddigi tradíciók úgysem menthetők meg, akkor a változtatásnak természetesen a legracionálisabb megoldás javára kell megtörténnie. Ez pedig — erre mindjárt rátérünk — a szerkesztői és összegyűjtői főlap-fej teljes kiküszöbölése. A harmadik kérdés: hogyan vizsgázik a szerkesztői és az összegyűjtői főlap-fej a címleírási szabályok belső logikája szempontjából? A válasz ma már határozottan az, hogy rosszul. Az olyan könyvek, amelyek szerkesztői vagy összegyűjtői tevékenység eredményei, ma sokkal gyakoribbak, mint az elmúlt századokban voltak, és skálájuk is sokkal szélesebb, gazdagabb. E széles skála egyik végén az a könyv áll, amelyet az olvasók túlnyomó többsége szerkesztője, ill. összegyűjtője neve alatt keres, a másik végén az, amelyet senki sem keres így. E két ellentétes pólust a rendkívül különböző szerepű és különbözőképpen hangsúlyozott és ismert szerkesztő- ill. összegyűjtő-típusok hosszú folyamatos sora köti össze, amelyen nem fedezhető fel olyan cezúra, amely e sort nemcsak világosan és élesen, de emellett tartalmi szempontból is elfogadható helyen osztaná két részre: a címfej-szerepre alkalmas és az erre alkalmatlan szerkesztők, ill. összegyűjtők sorára. Ez annyit jelent, hogy a szerkesztői címfej alkalmazására nem lehet világos és éles kritériumot találni, s így az ezt a címfejfajtát előíró szabálynak múlhatatlanul ötödik irányelvünkbe kell ütköznie. Ez tisztán elméletileg is, puszta spekuláció alapján is, eléggé evidensnek tűnik. De a gyakorlat is szolgáltat egy konkluzív bizonyítékot arra, hogy ez valóban így van — a jelenleg érvényben levő címleírási szabályzatok imént már említett egymásnak ellentmondó megoldásaiban. Azt mondhatjuk, hogy e megoldások csak egyetlen ponton egyeznek egymással: a fentemlített folyamatos jelenség-sornak a kettévágását, vagyis a szerkesztői és összegyűjtői főlap-fej alkalmazási területének az elhatárolását, egytől-egyig csak homályosan, elégtelenül tudják elvégezni. Elmélet és tapasztalat tehát egyaránt amellett szólnak, hogy a szerkesztői és összegyűjtői főlap-fej megoldását, mint a rendszer logikája szempontjából elégtelent, mindenestül el kell vetni. Párizsban tehát Chaplinnek és a többségnek volt igaza, nem a kisebbségnek, örvendetes, hogy az első szabályzat, amely ezt a felismerést góllá értékesíti, úgy látszik, az új magyar szabvány lesz. Ezzel le is zárhatnók a kérdés elméleti vizsgálatát — hiszen a szerkesztői és összegyűjtői főlap-fej alkalmasságát puhatoló mindhárom kérdésünkre negatív választ kaptunk. A címleírók azonban nem túlságosan fogékonyak az ilyesfajta elméleti érvek iránt — ilyenekkel aligha lehet elvenni a kedvüket egy már megszokott címleírási megoldástól. Nagy többségük osztani látszik azt a népszerű elképzelést, hogy az elmélet és a logika ráérő emberek időtöltése, luxus, amelynek semmi kapcsolata sincs a valósággal, s afelé a nézet felé hajlik, hogy az olyan szabály, amelyet az elmélet, a logika elvet, ettől még a gyakorlatban elviheti a pálmát minden más lehetőség elől. Úgy látszik, a szerkesztői főlap-fej is azok közé a kérdések közé tartozik, amelyekben a többségnek ez az álláspontja — a párizsi többség aligha fejezte ki hűen a világ címleírói többségének a véleményét. Erre eléggé konkluzív bizonyíték az, hogy legújabban az AACR is a párizsi kisebbség álláspontját tette magáévá. A szerkesztői és összegyűjtői főlap-fej eddigi elvi bírálatát ezért nem lesz fölösleges 28