AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Egyéb tanulmányok - Tóth András: Toldy Ferenc és tudományos közéletünk 1849–1860. Adalékok az abszolutizmus korának művelődéstörténetéhez

tottuk teljesebbé tenni, s kiegészíteni általános szempontokból sem jelentéktelen elemekkel. Erre jó alkalmat nyújtott tudományos közéletünkben tudatosan és lelkesen vállalt aktív szerepe, egyéniségének komplex, erényekkel és hibákkal telített jellege, — nemkülönben az eddig ismeretlen, ill. csupán más szempontok szerint hasznosított levél- és kézirattári forrásanyag feltárása. Túlságosan nagy, az adott kereteket messze túlhaladó vállalkozás lenne, ha életművének (akár csak az adott korszakon belüli) teljes ábrázolására törekednénk. Ezért mellőztük irodalomtörténeti, (akadémiai és egyetemi) könyvtárigazgatói — más forrásokból már alaposabban ismert — tevékenységének ismertetését, és csupán tudományos szervezői, ill. szerkesztői munkájával kívánunk foglalkozni, — későbbre, a későbbiekre hagyva a kép kiegészítését, színezését, időbeli kiterjesztését. Kétségtelen, hogy Toldy Ferenc csupán egyike a kor kiemelkedő tudósainak, művelődéspolitikusainak; elég, ha csupán Szalay László, Kemény Zsigmond, Szontagh Gusztáv, Mikó Imre neveit említjük a korszak nagyjai közül. Szereplésével azonban két okból érdemes külön is foglalkoznunk. Egyrészt, mert egyiké volt kora legtipikusabb alakjainak, másrészt, mert munkálkodási köre szinte az egész tudományos közéletet átfogta. Mint akadémiai titkár, egyetemi tanár, szerkesztő, forrásközlő és könyvtárigazgató az egész felett rendelkezett áttekintéssel, — és nem kicsiny hatással. Végigélte és végigdolgozta a magyar történelem viharos, fejlődő fél évszázadát a reformkortól az új államforma megszületéséig. Pályája kezdetén a magyarság politikai és művelődési létéért megindított küzdelemben — sok más társához hasonlóan — a német származású Schedel is a magyar művelődés őszinte harcosává szegődött. Érett férfikorában az abszolutizmus évei alatt ugyanebben a küzdelemben kellett más formák, súlyosabb körülmények között részt vennie. Utolsó éveiben pedig még tanúja lehetett a kompromisszum-szülte új magyar államiság első, tapogatódzó, irányt kereső korszakának. Céhrendszer és gyáripar, jobbágyság és agrárproletariátus, Kazinczy és Vajda János — ezek azok a határkövek, melyek pályáját megszabták. Nem volt forradalmár egyéniség. A mellette elsuhanó, forradalmi viharokkal terhes évek alapjában nem változtatták meg világnézetét. Életművének egyik modern elemzője

3 érdekesen mutat rá felfogásának nagyjából egysíkú, részleteiben azonban igen bonyolult fejlődésére. Toldy a történelmi fejlődésben nem látta meg a társadalmi, az osztály-elemeket. Távol állt tőle mind a köznemesi, mind a népi társadalomszemlélet. Ideológiája azé a polgári-honoratior rétegé, mely a szellemi és tudományos elitet tartotta a társadalom egyetlen vezetésre jogosult rétegének, mely a történelemben elsősorban a művelődéstörténeti elemet látja, mely mint ilyen mentes minden emphasistól, „konformista, jorradalmiságnélküli." Felfelé inkább, — a tömeghez, a néphez soha nem találta meg az utat. így a társadalmi valósághoz való viszonya terén helytelen ösvényre tévedt. Konformista felfogása természetesen alakított ki benne egy oly önvéle3 Halász Előd: Vörösmarty és Toldy. Szeged, 1956. Irodalomtörténeti Dolgozatok 1. (Klny. Tiszatáj 1956. (I.) 5—6. sz.) 352