AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

b) Másodszor azt a követelést foglalja magában második irányelvünk, hogy a szabályzat legyen mentes minden szószaporítástól, hogy mondanivalóját a lehető legrövidebben, legfegyelmezettebben adja elő. Az emberek általában tudják, hogy a szabályalkotásnak ez az egyik alapelve, s ezért, ha szószaporító szabállyal találkoznak, először megzavarodnak, s feltételezik, hogy a sok szó mögött mély tartalom rejlik, amelyet első olvasásra nem sikerült kihámozniuk, s időbe és vesződségbe kerül, amíg tévedésükre rájönnek. Ugyanez áll a szószaporításnak a szabályzatainkban leggyakrabban előforduló formájára: az ismétlésre is, amelynek viszont a legközönségesebb válfaja az olyan speciális rendelkezés, amelynek semmi más tartalma és rendeltetése sincsen mint az, hogy a megelőző általános szabályt ráhúzza egy különleges esetcsoportra. A szószaporítás és ismétlés igen szép, összetett esetét produkálja az AACRnek az egységes személynév megválasztására vonatkozó fejezete. Már az első szabálya, a „Basic rule" is teljes egészében fölösleges, emellett — amint az már ilyenkor történni szokott — arra is alkalmas, hogy megzavarja a címleírót. A fő hiba azonban az, hogy nem elégszik meg annak az általános szabálynak a statuálásával, hogy egységes névül a legismertebb, leghasználatosabb név és névforma választandó, hanem ezután még felsorakoztatja olyan szabályok tucatjait is, amelyek lényegében nem tartalmaznak egyebet, mint annak a bemutatását, hogy az általános szabály hogyan alkalmazandó a különféle névfajtákra és névformákra. Amennyire hasznosak az ilyen útmutatások, ha a címleíró egy világosan megszerkesztett példatár vagy kommentár formájában kapja őket, ugyanannyira károsakká válnak, ha egy hatalmas, nehezen áttekinthető szabálytömeg alakját öltik, amely a megoldandó feladatot sokkal ijesztőbb színben tünteti fel, mint amilyen valójában. c) A második alapelvből folyó legfontosabb követelmény azonban az, hogy a szabályrendszer megtisztítandó minden olyan részletszabálytól, amelynek közvetlen haszna nem ér fel a kárral, amelyet közvetve azzal okoz, hogy a rendszer egyszerűségét és áttekinthetőségét rontja. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a szabályzatalkotónak a szűk alkalmazási területű speciális szabályokat, a kivételeket lehetőleg mellőznie kell, tehát minél kevesebb, de minél szélesebb alkalmazási területű, általános szabály felállítására kell törekednie. Ez a követelmény még a második irányelv három al-princípiuma között is viszi a pálmát: ez ellen vét a hagyományos szabályzat a leggyakrabban. Ha például az AACR-t végigvizsgálnók ebből a szempontból, valószínűleg arra az eredményre jutnánk, hogy e szabályzat jóval racionálisabb és céljának megfelelőbb volna, ha rendelkezéseinek a felét törölnők: kis jelentőségű részletszabályok egész sora mellett nagy terjedelmű, erősen hangsúlyozott szabálycsoportokat is, köztük az egyéni szerkesztői és a testületi szerzői főlap-fejre vonatkozó szabályokat, a testületi szerzői egységes névformákra vonatkozó szabályok egy tekintélyes részét, a jogi és egyházi kiadványokra, valamint az egységes cím megválasztására vonatkozó különleges szabályokat majdnem teljes egészükben stb., stb. A szabályzat hatásfokát rontó fölösleges cifrázásra való hajlamosság olyan általános és makacs, hogy indokoltnak látszik itt egy kis kitérővel egy pillantást vetni valószínű gyökereinek a kérdésére. 14