AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 4. (Budapest, 1968)

Könyvtárunk és egyetemünk története - Pálvölgyi Endre: Az Egyetemi Könyvtár 17–18. századi katalógusai

elkülönülnek azáltal is, hogy a címleírás második és esetleges további sorai kb. fél centiméterrel beljebb kezdődnek, mint az első. A címleírási adatok és sorrendjük a következő: 1. név, 2. cím. 3. formátum, 4. kötés módja, 5. megjelenés helye és éve. A középkori gyakorlatnak megfelelően a szerző keresztneve a rendszó. Telegdi Miklós neve tehát az N betű alá került: „Auctore Nicolao Telegdi" (N 39-48), és ugyanígy jártak el az ókori szerzők esetében is, Tacitust а С alá {„Cornelius Tacitus" С 99) tették. Olykor akad kivétel is, és a családnév szerepel rendszóként: „Calepinus" (C 190), „Copernicus" (С 207). Az elő- és utónév többnyire genitivusban áll: „S. Francisci Xaveri" vagy „Ludovici Molinae", de akad nominativusos alak is szépszámmal: „Franciscus Petrarcha", „Ludovicus Granatensis". Némethi láthatóan arra törekedett, hogy egy szerző valamennyi művét egyszerre katalogizálja. Ilyenkor a szerző nevét csak az első alkalommal írta le, és nem ismételte meg, hanem az „eiusdem auctoris" jelölést alkalmazta. Az anonim művek esetében speciális eljárást követett. Ez a mai szakemberek számára teljességgel elfogadhatatlan, mivel a művek azonosítását nem teszi lehetővé, de a 17. században általánosan elterjedt volt. Ha csak a katalógust vesszük szemügyre, úgy találjuk, hogy az anonimákat a cím első szava alatt vette fel, figyelmen kívül hagyva a prepozíciókat, A „De Societatis Jesu secretis disceptatio..." с kiadvány például az S betű alá került. Valójában egészen más volt a helyzet, a felvétel a cím legjellemzőbb, legfontosabb főneve alatt készült, tekintet nélkül arra, hogy ez a címben hányadik szó volt. A téves látszat abból adódik, hogy Némethi az eredeti (vagyis a címlapon látható) cím szavainak felhasználásával önkényesen új, rövidebb címet alkotott, és a szavak sorrendjét is önkényesen választotta meg, éspedig oly módon, hogy az új, konstruált cím első szava egyúttal tárgyi rendszóul szolgáljon. íme néhány jellemző példa: a könyv címe „De sacrae coronae Regni Hungariae or tu, vir tute, victoria, for tuna", a katalógusban viszont „De corona Ungariae" (С 1015) címen található, mégpedig а С betű alatt, mert a prepozíciókat a betűrendbe sorolásnál nem vették figyelembe. Egy másik mű címlapján ez áll: „Velificatio seu theoremata de anno ortus ac mortis Domini, deque universa íesu Christi in came oeconomia", a katalógusban pedig ez: „De Christi in carne oeconomia" (C209). Gyakran olyan könyvek is címrendszó alatt szerepelnek a katalógusban, amelyek címlapjukon feltüntetik a szerző nevét, s hogy ezeket nem tévedésből kezelték úgy, mintha anonimák lettek volna, bizonyítja, hogy a címleírásban is szerepel a szerző neve: „Arithmeticae methodus auctore Gemma Frisio", „Chronologia Gerardi Mer cat oris et Matthaei Beroaldi", „Chronographiae Genebrardi", vagy „Horoscopographias Finkii" (helyesen „Finckii"), stb. A különös eljárás okát a második katalógus ismertetésekor próbáljuk megmagyarázni. A 17. században általánosan bevett szokás volt, hogy a nem-latin nyelvű könyvek címét a katalógusokban latinra fordították, és utána jelezték, milyen nyelven is íródott a mű. Nem meglepő tehát, hogy katalógusunkban az alábbi címleírásokkal találkozunk: „Aesopi fabuláé ungarici", vagy „Euangelia Ungarica", stb. Szokatlan viszont az, hogy nem minden esetben jártak így el, számos munka magyar nyelvű címmel került felvételre. Nevezetesen Pázmány Péter, Telegdi Miklós magyarul 28