AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 3. (Budapest, 1966)

Könyvtári elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A leíró katalogizálás tárgyai

előadókat egy rangsorba rangsoroljunk. A szabály csődje természetesen még nagyobb méretű lenne, ha annak a feltevésnek a szemszögéből vetnők alá bírálatnak, hogy szándékolt érvénye a hanglemezek mellett más speciális könyvtári anyagokra is kiterjed. Mindent összevéve, igen primitív szabályalkotói hibával állunk itt szemben — valószínűleg a bizottsági munka egy jellegzetes produktumával. A szabályt az említett hiba felé alighanem annak a nézetnek pillanatnyi felülkerekedése hajlíthatta el, amely közös, egységes szabályzatot követel a különböző könyvtári anyagok számára, de ez az elhajlás is sután félbemaradt: a speciális könyvtári anyagok túlnyomó részének a jellegzetességeit és különleges szükségleteit a szabály integráns részét képező definíció teljesen figyelmen kívül hagyja. A tervezet által megkísérelt megoldás azonban nagyobb óvatosság mellett sem sikerülhetett volna sokkal jobban. A megfelelőbb megoldás ugyanis — szemben a Tervezetével, amely elhibázott módon a szerző fogalma alá szubszumálja az előadót — nyilván csak úgy képzelhető el, hogy keresünk egy olyan átfogóbb fogalmat, amelyben szerző és előadó egyenrangú felekként megférnek egymás mellett. Persze minden ilyen lehetőség — például: a dokumentum tartalmának létrehozatala körül legfontosabb szerepet játszott személy (vagy testület); vagy: a szerepet játszó személyek (vagy testületek) közül az, akit a dokumentum maga formailag a legnagyobb nyomatékkal említ — messze túlmegy a Tervezet szerzőinek tényleges szándékain. Hiszen ezeknek az alternatíváknak mindegyike sokkal jobban kitágítaná a címfej pozíciójára számbajövő jelöltek körét, mint ahogyan ez az ő intencióiknak megfelelne, s emellett mindegyik még sokkal több bizonytalanságot vinne a szabályba, mint a Tervezetben szereplő megoldás. A tervezett szabály ugyanilyen elhibázottnak mutatkozik akkor is, ha nem belülről, hanem a címleírás legáltalánosabb irányelvei szemszögéből, kívülről vesszük vizsgálat alá. A címleírási szabályok szerkesztőjének két ellentétes hiba közötti szűk határsávon kell megtalálnia az arany középutat. Egyrészt őrizkednie kell a szabályozandó terület túlságos felaprózásától, tehát a túlságosan speciális részletkérdésekre szabott, nagyon korlátozott érvényű szabályoktól, mert ezek túl bonyolulttá, az olvasó számára áttekinthetetlenné teszik a katalógus szerkezetét, s mert a szabályok számával együtt szaporodnak a szabályok érintkezési pontjain elmaradhatatlanul jelentkező, címleírónak és olvasónak egyaranit sok vesződséget és bosszúságot okozó bizonytalan hovatartozású határterületek. Másrészt azonban őrizkednie kell a tényállás lényeges elemeiben egymástól különböző eseteknek egy és ugyanazon szabály alá való szubszumálásától is, mert az ilyen túlzottan általánosító szabály többnyire hézagosra sikerül, alkalmazási területének határai fokozottan bizonytalanok a nem tiszta fogalom-kapcsolások, a nagymértékben inkongruens eseteknek közös keretbe erőszakolása következtében. Az előbbi hibát menti vagy enyhíti, ha a különbözőképpen sza12