AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

tár rendelkezik, akkor nyilván legalább ugyanolyan fontos, hogy e két feladat mindegyikéi az említett Pedagógiai évkönyvet illetőleg is ellássa. De van még egy másik mozzanat is, amely a bevett formulát hamisnak, a valósággal nem egyezőnek mutatja. E formula ugyanis, szó szerint véve, a kiadások összegyűjtésének a kötelezettségét a könyvtárban meglévő valamennyi kiadásra vonatkoztatja—hiszen semmiféle megszorítást sem tartalmaz. A világszerte elfogadott tényleges gyakorlat ezzel szemben az, hogy a leíró katalógus igen sok mű kiadásainak csak egyik részéről ad hozzáférhető információt, egy másik részénél azonban szó nélkül elmulasztja ezt, annak ellenére, hogy a mellőzött kiadások a legtöbb olvasó számára ugyanolyan értékűek, ugyanúgy kielégítenék őket, mint azok, amelyeket illetőleg teljesítjük a második funkció parancsát. Olyankor fordul ez elő, amikor valamely mű egy másik mű vagy könyv keretébe illesztve lát napvilágot, így például Thomas Mann műveinek a nagykönyvtárakban sok százra rúgó cédulái között a Tonio Kröger másodlagos rendszó alatt ilyen című elbeszélésének általában csak azokat a kiadásait találjuk meg, amelyek önállóan, külön kötetkében jelentek meg; egyes könyvtárakban ezen kívül azokat is, amelyek még egy vagy két más művel együtt képeznek egy kötetet. Viszont az olyan könyvtárat már lámpával kell keresni, amely a Tonio Kröger-пек ezt a külön regisztrálását akkor is elvégzi, amikor az nagyobb számú válogatott Thomas Mann-művet vagy a novellairodalom nagyobb számú remekét tartalmazó gyűjtőkötetben látott napvilágot. Az ilyen esetekben többnyire még a címleírás szövegében sem szerepel a novella címe — a katalógus tehát nemcsak a Tonio Kroger másodlagos rendszó alatt nem teszi fellelhetővé ezt a kiadást, hanem egyáltalában sehogyan sem emlékezik meg róla. A válogatott Thomas Mann-kiadások esetében a szerző neve még ad némi csökevényes eligazítást, amely a tájékozott és a vesződséges keresést vállaló olvasót e kiadás nyomára vezetheti; a különböző szerzők műveit tartalmazó prózai antológia esetében azonban a kiadás a legtöbb leíró katalógusban teljesen nyomtalanul vész el. Különösen kedvezőtlen ilyen esetekben az anonim művek sorsa. Világos, hogy ezek még hamarább válnak fellelhetetlenné, mint a szerzős művek. Persze, amit itt a Tonio Krögerről elmondottunk, azokra a művekre is vonatkozik, amelyek csak gyűjteményes kiadványokba süllyesztve láttak napvilágot, önállóan soha. Igaz, hogy ezeknek az esetében a katalógus nem követ el olyan eklatáns következetlenséget, mint az önállóan is megjelent műveket illetőleg — viszont a funkciót meghatározó szokványos formula betűje és a katalogizálás tényleges gyakorlata közötti ellentmondás még élesebb, hiszen az önállóan soha meg nem jelent művet katalógusaink teljes egészében elsikkasztják, mintha az a könyvtárban egyáltalában nem lenne meg.

14 E szabályalkotási hiba szívós életének a magyarázata valószínűleg abban az egyszerű tényben rejlik, hogy a gyűjtőműveket — például az antológiákat vagy forráskiadványokat— ugyanúgy műként emlegetjük, mint a bennük foglalt novellát vagy naplót. E kétértelmű szóhasználat szerint, amikor egy antológiát vagy forráskiadványt katalogizálunk, művet katalogizálunk. Ez terelhette el a szabályalkotók figyelmét arról a tényről, hogy azokat az A PT-formula mentségére rá kell mutatnunk arra, hogy a szóban forgó fogalmazási pongyolaság hagyományos — minden tekintélyes címleírási szabályzat elköveti. „Jedes Werk wird auf einem eigenen Zettel verzeichnet; ebenso in der Regel jede seiner Auflagen" — mondja a Porosz instrukció (2. Ausg. in der Fassung vom 10. August 1908. §1.3)- Az ALA szabályai szerint: „Enter a work under the name of its author" (2. ed. §1). „The work of a person, whatever its character or the medium by which it is presented, is entered under the name of the person as author of the work presented" — mondja Lubetzky (Code of cataloging rules. An unfinished draft, March I960. §1). 30