AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

lamennyi tagja hiány nélkül egymás mellé kerülhessen. E technika alkalmazásának szükségessége már akkor is fellép, ha a címleírás helyét meghatározó adatok eltérései, különbözősége nem magukon az egyes kiadásokon, könyveken jelentkeznek, hanem csak az irodalomban, a bibliográfiai segédkönyvekben. Mielőtt ezt a technikát részletesebben szemügyre vennők, vessünk előbb egy pillantást arra a kérdésre, hogy helyes-e az ilyen könyvek összegyűjtésének feladatát a leíró katalógus alapfeladatai közé sorolni. Mint láttuk, az nem lehet vitás, hogy katalógushálózatunk legelső feladatai közé kell sorolni, hogy egy-egy mű meglevő kiadásairól informálja az olvasót. A kérdés csak az, hogy miután itt különböző formai jegyekkel rendelkező könyvekről van szó, amelyek között csak tartalmuk teremt kapcsolatot, nem helytelen-e a szóban forgó információt a leíró katalógustól követelni, s nem lenne-e helyesebb ezt a feladatot a tárgyi katalógusok hatáskörébe utalni? Tisztán elvi szempontból a válasz igenlő. A tárgyi katalógusok alapvető feladata éppen a tartalmilag rokon könyveket illető információk megfelelő csoportosítása, összegyűjtése, — vagyis pontosan az, amit a második funkció a rokon tartalmú könyvek egyes kategóriáit illetőleg a leíró katalógustól követel. A leíró katalógus viszont formális jellegű, a könyvek formális és nem tartalmi ismertetőjegyeire épül. Nyilván logikátlan tehát a formai jegyeiket tekintve különböző és csak tartalmilag rokon könyvek összegyűjtését, az ezekről adandó rendszerezett információt erre a katalógusra bízni. Hiszen ez a feladatnak csak úgy tehet eleget, ha erőszakot tesz a könyvek tényleges formai jegyem, azon a bázison, amelyre egész rendszere épül, — amivel persze együtt jár, hogy elkészítésének nehézségei és költségei megsokszorozódnak. így a logika. A gyakorlati szempontok viszont az ellenkező választ támasztják alá. Először is, mint láttuk, a leíró katalógus e funkció ellátását már a katalogizálás őskora óta megközelíti s így a megszokás e funkció mellett szól. Másodszor, az az ok, amely a múltban útjában állott annak, hogy az egyre inkább formális jellegűvé váló leíró katalógus feladja ezt a számára egyre idegenebbé váló feladatot — a tárgyi katalógusok elégtelensége vagy hiánya —, ha vesztett is súlyából, de teljesen ma sem szűnt még meg hatni. A tárgyi katalógusok, annak következtében, hogy a tartalom megragadása s a tartalmi jegyek helyes megszerkesztése nehezebb, mint a formai jegyek megállapítása és helyes felhasználása, s hogy készítésüknél a szubjektív tényező sokkal nehezebben küszöbölhető ki, mint a leíró katalogizálásnál, általában nehezebben, sokkal több munka, tehát költség árán érhetik csak el az egyöntetűségnek és következetességnek ugyanazt a fokát, mint a leíró katalógusok, s így a szóban forgó anyag egybegyűjtését — legalábbis ma még — távolról sem képesek azzal a hatásfokkal elvégezni, mint az utóbbiak. Végül harmadszor, amíg a leíró katalógusok — amint azt, a tradícióból kiindulva, ma kétségtelenül teszik — feladatuknak tekintik az egyes írók összes művének az összegyűjtését, mindaddig melléktermékként megközelítőleg már ellátják a művek egybegyűjtése feladatának nagyobbik részét is, s e teljesítményük kikerekítése, teljessé tétele már aránylag kicsiny áldozattal megvalósítható. E három érv föltétlenül igazat ad a PT-nek abban, hogy a művekről való rendszeres információadást a ma leíró katalógusának alapfeladatai közé kell sorolni. ALAPFELADAT-E AZ INFORMÁCIÓADÁS AZ EGYES KÖNYVEKRŐL ? Térjünk vissza most annak a technikának a kérdéséhez, amelyet a második funkciónak a különböző formai jegyeket viselő könyvekre is kiterjedő ellátásánál alkalmazunk. Mint tudjuk, e technika abban áll, hogy az egyes ilyen, eltérő jegyeket viselő könyvek címleírá2!í