AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Egyéb tanulmányok - Lengyel Béla: Timár Szaniszló. (A marxista szemlélet korai megjelenése a magyar regényirodalomban)

a harcban. Tudta, hogy szembeszállna apjának és családjának egész tradíciójával, ha a nyomorultak és rongyosok'seregébe állna, akik jóllázadnak a hatalmasok és dölyfösök ellen. De azzal is tisztában volt, hogy egykor rákerül majd a sor, és akkor ott lesz majd a harcosok között bizonyára, és nem lesz az utolsó közöttük.'

1120 Géza húgának, Amáliának a sorsában Timár megmutatja az uralkodó osztály családi életének hazugságait. A szép leány apja akaratából hozzámegy egy gazdag gyároshoz, akit nem szeret. A férj utólag döbben rá erre, és gyötri a boldogtalanság. Bányai irigyli munkásait, akik nem ismerik ezeket a problémákat, s akiket erkölcsileg is magasabbrendűnek érez. „S ha éppen erkölcsi eszmékről van szó. az is képviselve van bennük. Mert íme: övék a jövő. Mondják, hogy nagy erő lakozik bennük; hogy óriási feszítő, építő és romboló hatalom van képviselve e tömegben, amely világhatalommá is lett. S igaz is. Milyen kicsiny is vagyok én a kékzubbonyosokkal szemben! En, a kapitalizmus képviselője, aki jinoman öltözködöm, jrakkba bújok néha (ha nem is szívesen); kocsiban járok, és cipőm sohasem lesz sáros."

31 Amália régi szeretőjéhez szökik, s fellázadva minden törvény ellen, feloldódva az öröm vallásában, erkölcsi érvekkel igazolja eljárását: férjét vádolja, aki nem törődve az ő érzelmeivel, magához kapcsolta őt. „Ő az erkölcstelen, ö az alávaló, mert az az igazi konkubinátus pap áldása dacára, ha ilyen egyesülés jön létre.'

1

''

2

''

1 Amália férje, Bányai ráeszmél fagyasztó magányára („minden ember egyedül van a világon"); s ő, aki nem egy tekintetben különb társainál, aki a tökéletesedésnek sajátos útját keresi, a „bűnbánó" tőkések típusához tartozik (még inkább, mint Lencz a Selyem és rongyban), egyre többet tartózkodik a munkások között, tőlük vár útbaigazítást, miképpen találhat új ösvényt, miután zsákutcába jutott. „E munkától és erőtől duzzadó alakok, kormos, szennyes, szakadt ruhájukban, ez izzadó arcok, e fáradtságtól lihegő keblek, minden nap új világot tártak eléje."

33 Az egyik munkással valóságos baráti kapcsolatba kerül. Le akar szállni „a nyomor birodalmába", segíteni akar a szenvedőkön. Timár ebben a regényében is sikeresen állítja szembe az uralkodó osztály életének ürességével, titkos gyötrődésével, diszharmóniájával a nyomorúsága mellett is tartalmasabb munkáséletet, a munka pátoszát. De Bányai nemes szándéka és jó cselekedete ellenére sem képes megtalálni az összhangot; feleségének leplezetlen cinizmusa, amellyel továbbra is fenntartja viszonyát régi szeretőjével, arra készteti, hogy végül is megölje az asszonyt. A gyilkosság elkövetése után, szinte önkívületi állapotban beállít egy ismerős családhoz, ahol botrányt okoz „különös" nézeteivel. „. .. a munka mindig elválasztja egymástól az embereket, különösen, amióta azok élnek legjobban, akik nem dolgoznak, és azok legrosszabban, akik dolgoznak. . . Minden magánvagyon igazságtalan. . .. hát igazság az, hogy mi itt fényes termekben, a luxus minden puhaságát élvezzük, míg azok, akik keresetünkért fáradoznak, vagyonunkat gyarapítják, nyomorult viskókban tengődnek, éheznek, fáznak, rongyokban járnak? Honnan vesszük azt a jogot, hogy megfosztjuk amazokat a kényelemtől, csak azért, hogy mi még kényelmesebben élhessünk? Hogy folyton-f oly vast gyarapítsuk azt, ami nekünk fölösleges, és amazoktól megtagadjuk azt, ami szükséges."

311 De Bányai életútja véget ért. Kézelőjén megpillant egy vérfoltot, Amália vérét; otthagyja a hüledező társaságot, félig tébolyultan bolyong a városban, majd leül a hóba és megfagy. Az egymás elpusztítására törekvő tőkések tervei meghiúsulnak, a két fiatal pedig — akik egy új, dolgozni akaró nemzedék képviselői •— boldog lesz. Végeredményben tehát ez a regény is — mint a Selyem és rongy — az apáknál különb, fiatal polgári nemzedék képviselőinek egyéni boldogságával csendül ki; vagyis az író felvetni képes a nagy társadalmi kérdéseket, de megoldásukra, természetesen, már nem fut az erejéből. Az egykorú kritika egyébként már nem fogadta olyan kedvezően ezt a regényt, mint az előbbit. Leginkább elismerően talán az Új Idők értékeli, de jellemző módon 210